minden napra egy zene

  Amikor henrik_ tegnap megkért, hogy ugorjak be helyette, eléggé bajban voltam, mit is válasszak ilyen gyorsan, amiről még talán írni is tudok. Abban biztos voltam, hogy megint megtöröm a csütörtöki nap gépzenei monopóliumát, úgyhogy tegyünk is egy virtuális időutazást a hippikorszak Amerikájába, ahova a valóságban is szívesen mennék. Az akkori zenéket apám szerettette meg velem, aki hippinek fiatal, viszont zenebuzi; az akkori világot pedig filmek, némi történelem 2 Hunter S. Thompson könyv és némi szellemiség. Első körben az 1960-as évek közepén San Franciscóban kialakuló pszichedelikus mozgalom zászlóshajójaként aposztrofált és stílusteremtőnek tartott Jafferson Airplane-től akartam választani a Somebody to Love-ot, de végül a '65-ben Los Angelesben alakuló, '68-ban már a Jefferson Airplane-el együtt turnézó The Doors-ra esett a választás. Tőlük is a zenekar nevét viselő debütáló albumról az utolsó számra, ami szerény véleményem szerint az egyik legjobb alkotásuk. Egy sinx függvényként tudnám jellemezni ezt a zenét, szépen lassan hullámzanak együtt a hangszerek Morrison drámai szövegével, hol lemenve negatívba, ahol még az ének is lehalkul, hol vissza, a végén pedig átcsapva agyszétszedésbe. Az x tengelyen pedig szinte lineárisan húzódik végig Ray Manzarek orgonája. Szóval tessék hátradőlni, szemeket becsukni, de mindenekelőtt hangerőt felcsavarni, és kezdődjék a több mint 11 perces utazás.