mixünk!

Utózöngék

KONCERTAJÁNLDA

 

 

 

 

 

lemezmustra.jpg

 

 

 

 

 

Címkék

2000es évek (423) 2006 (29) 2007 (24) 2008 (33) 2009 (56) 2010 (69) 2010es évek (250) 2011 (91) 2012 (96) 2013 (110) 2014 (73) 60as évek (66) 70es évek (72) 80as évek (81) 90es évek (174) akusztikus (23) alternatív (75) alternative (68) alternative rock (40) ambient (73) amerikai (262) angol (160) black metal (20) blues (32) brit (42) doom (27) downtempo (48) dubstep (21) egyzene születésnap (61) electro (22) elektronika (253) elektronikus (44) experimental (143) filmzene (50) folk (73) francia (63) funk (20) garage rock (21) hardcore (20) hard rock (30) hiphop (44) house (60) idm (22) indie (92) indie rock (28) instrumentál (25) izlandi (35) jazz (73) kanadai (25) klasszikus (23) krautrock (24) legcikibb kedvenc (25) magyar (70) metal (40) metál (28) minimal (32) német (51) new wave (26) ninja tune (21) noise (21) orosz (22) pop (97) post-punk (26) poszt rock (29) pszichedélia (172) punk (55) rock (299) shoegaze (28) soul (27) soundtrack (35) stoner rock (20) svéd (33) techno (105) zongora (28) Címkefelhő

Utolsó kommentek

lhasa - i'm going in

2011.05.31. 09:00 - aki nincs



a két hete emlegetett sajátos báj abban is felelhető, hogy az ember második bejegyzése konkrétan a születésnapjára esik. normális ember ilyenkor írna egy partibejegyzést - remek a hangulatom / ma van a szülinapom, pom pom pom - a normalitás viszont nem igazán megy nekem, lássuk be, hiába öregedem. akinek mégis, attól elnézést kérek, mivel ez a bejegyzés egy hosszú, és egészen szomorú dalról szól, és ilyennel búcsúztani a májust nem valami egészséges dolog, bezzeg kikapcsolni a monitort, és fluort hallgatva fára mászni annál inkább.

a kétezer tízes év többek között azzal kezdődött, hogy egy számomra nagyon kedves nő meghalt, és bár valószínű hogy van rosszabb annál, ha már nem él az, akit a legjobban szeretsz, a dolog eléggé megviselt, nem tudva azt, hogy aztán ez még csak a kezdete valaminek; azóta a teljesség igénye nélkül, elment nujabes, gary moore, john barry, vagy most a napokban gill scott heron, az isten nyugosztalja mindet. én viszont most lhasáról beszélek. általában ha más beszélt róla, mindig szóba került, hogy mexikói apa, amerikai anya, spanyol - angol - francia anyanyelv, három kultúrából hozott érzékenység, sebzett világzene, stb, stb. nekem ő olyasmi, mint apámnak lehetett volna janis joplin, ha apámat érdekelte volna az ilyesmi, de eddigi tudásom szerint csak kovács katiig jutott, bár ezt is meg tudom érteni. volt ebben a nőben valami olyan természetesség, amitől hasonló jelenséggé vált, mint ahogy az angyalokat képzelem; nem, nem volt szép, nem volt csúnya se, csak valahogy olyan több szemszögből ismerős. isten tudja miért, de ahogy kiállt a színpadra anno a szigeten, lehetett volna a szomszéd lány, a nem ismert osztálytárs, a lány a könyvtárból, akárki. aztán elkezdett énekelni, és megtörtént a csoda, varázslat, mágia, vagy a nagyon racionalistáknak az előadás; mert nem az lett fontos, hogy ki énekli, hanem az, hogy mit és hogyan, és a hangjával világokon juthattunk keresztül, boldogságon, szomorúságon, szerelmen, elvesztésen, kultúrákon, országokon, apákon és anyákon. az egyik legjobb koncert volt az övé számomra akkor - kétezernégy! -, pedig semmit nem csinált, csak rámosolygott a szigetre ezzel a mindenhonnan ismerős mosolyával, amitől egyből megszerette mindenki, és aztán énekelt, mosolygott, és énekelt, és utána úgy mentünk haza - én legalábbis - hogy mosolyogtunk és énekeltünk, és ez már önmagában megért mindent.

akkor még nem tudtuk, azt hiszem se ő, se mi, hogy halálos beteg, mellrákja van, és pár év múlva azzal fogja kezdeni azt az átkos kétezer tízes évet, hogy meghal, szilveszter után pár órával, és maga után hagy többek között egy olyan dalt, mint ez, amiről most beszélni szeretnék. amikor először hallottam, még élt, és rám jellemzően azt hittem, hogy ez egy szerelmes dal. ebben persze nehéz tévedni, nem nagyon van az életben olyan, aminek nincs köze a szerelemhez; de aztán sokkal később, ősszel láttam ezt a videót, amitől összementem egészen kicsire, és ez az érzés most előjött így, hogy naptár szerint is nagyobb lettem, hiába van május, szerelem, nyár. a teljes felvétel negyed órás, én nem ezt osztom meg majd később, hátha van, akit nem érdekel a szöveg, vagy nem tud angolul, esetleg épp fára mászik. aki nem ezek közé tartozik, az kattintson ide;

egy műsort fog látni, ahol elég bénán bekonferálják lhasát, aki itt már súlyos beteg, ez az egyik utolsó 'médiaszereplése'. mosolyog, istenem, hogy miért mindig azok mosolyognak a legszebben, akiknek elvileg a legkevesebb okuk lenne rá, mosolyog, zavarban van, a szoknyáját igazgatja, és elmond egy történetet, amit ha akarnék se tudnék úgy visszaadni, de valami olyasmi, hogy az apukája mesélte neki, hogy amikor megfoganunk, hirtelen pici kis fény leszünk valami elképesztően nagy sötétségben, és nem tudjuk hogy mi miért, meddig, aztán növekszünk, kitapogatjuk anyánk hasában a falakat, megismerjük a határainkat, meghalljuk a hangokat, sejteni kezdjük az életet, és az az elképesztő nagy sötétség elkezd egyre szűkebb és kevésbé kényelmes lenni, oly annyira, hogy aztán muszáj lesz megszületni; és az apja emlékezett rá hogy milyen volt világra jönni, és úgy mesélte, zűrzavaros volt, káosz, és nagyon félelmetes. aztán jön az életünk, és az egész újrakezdődik; felnövünk, megtanuljuk használni a szerveinket, a dolgainkat, a szemünket, szánkat, megtanulunk például zenét csinálni, és megismerjük a határainkat, falainkat; megtanuljunk hol végződünk mi, és hol kezdődik mindenki más. aztán jön a szerelem, megtanít átnyúlni a falainkon, hozzáérni mások falaihoz, és megtanuljuk azt is, hogy mégsem vagyunk egyedül. és aztán ez a test, amit így megnövesztettünk, amibe belenőttünk, megszoktunk, elkezd egyre kényelmetlenebbé válni, és nemsoká eljön az az idő, amikor meg kell halnunk. és, mondja lhasa, hátha a halál is olyan, mint amilyen a születés volt; csak azért félünk tőle annyira, mert innen nézve valami meglévőnek, valami kényelmesnek az elvesztése, és helyette úgy tűnik, káosz jön, csönd és sötétség; de hát ugyanezt hittük a születésünkről is, holott most már tudjuk, hogy akkor kezdődtünk csak igazán, lehet így megy ez tovább, és megint valami kis pislákoló fény leszünk valami baszott nagy sötétség közepén.

nem értek az élethez, szükségszerűen nem értek a halálhoz se, de az, ahogy ezt ez a nő elmondja, mosolyog, majd leül a zongorához, és elkezdi énekelni ezt a dalt, az valami olyan gyönyörű, olyan szívbemarkolóan gyönyörű, hogy jó tőle embernek lenni; amikor pedig hibázik, mosolyog, és hibázik, mosolyog, és megint hibázik, majd még mindig mosolyogva  újrapróbálja, na akkor mehet el a lady gaga, meg az összes többi, tökéletesen megcsinált megaprodukció a picsába, mert ennyi is elég, egy zongora, meg egy haldokló nő, aki leül elé, és akárhogy is, de elénekli azt, amit szeretne, egyszerűen, sebezhetően, szerethetően. ilyenkor olyan nehéz elhinni, hogy az emberiség jelentős része lézerfényes, megawattos gigakoncertekre jár, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy az összes ilyen stadiont megtöltő bandák, akik tomboló ezreknek üvöltenek izzadtan olyan szavakat mint love, vagy eternity, god, vagy fate, nem lehetnek jók, vagy nincs meg az értékük, tehát hogy ezek mind szükségszerűen gagyik és az emberiség megrontói, sőt, biztosan megvan nekik is a maguk helye, és ideje, - például nagyon úgy néz ki, hogy e sorok írója is egy csomó bikinis lány között fog ugrálni egy portishead koncerten (!) nyáron (!!) - de az, amiről elvileg szólnának, vagy amiről jobbik pillanataikban mernek szólni, vagyis az a bizonyos, az az un. emberi: ahhoz annyira kevés is elég, ahhoz még az se kell, hogy tökéletesen zongorázzon az ember, még az se, hogy pontosan eszébe jusson a szöveg; ahhoz elég az, ami benne van ebben a félig már valahol máshol lévő mosolyban, ebben a törékeny, és épp ezért megdöbbentően tiszteletreméltó jelenségben, ahogy lhasa eljátssza ezt a dalt, elénekli a saját halálát, mosolyog, majd rá pár hónapra meghal; el tudom képzelni, hogy azt is így, lassan, párszor újrakezdve, mosolyogva.

ha inkább máshol, máskor hallgatnád meg ezt a dalt, másként mentsd el ezt a linket.






A bejegyzés trackback címe:

http://egyzene.blog.hu/api/trackback/id/tr542944763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

leveletkaptamlájf · http://egyzene.blog.hu/ 2011.05.31. 16:39:07

Lhasa-t Tengereczki Pál mutatta nekem jó régen (lehet, hogy ő már nem is emlékszik :)..) - neki azt köszönöm, neked meg ezt a posztot :)

leveletkaptamlájf · http://egyzene.blog.hu/ 2011.05.31. 20:27:02

@tesz-vesz: Szia - Star Jam Session: Ülj le mellém. Ezt kérdezted már itt is: egyzene.blog.hu/2010/08/04/deftones_7_words - úgy tűnik, akkor elkerültük egymást :)

tesz-vesz · http://kkbk.blog.hu 2011.06.01. 16:28:22

@leveletkaptamlájf: köszi!!!!!
az életemet mentetted meg!!!

tesz-vesz · http://kkbk.blog.hu 2011.06.01. 16:34:48

@leveletkaptamlájf: sehol se tudom letölteni basszus :(

Star Jam Session: Ülj le mellém

leveletkaptamlájf · http://egyzene.blog.hu/ 2011.06.01. 19:31:35

@tesz-vesz: Szívesen :)! A letöltésre nincs ötletem sajnos - úgy látom még a végső esetekben, minőség oltárán feláldozott youtube link konvertálás sem segít, mert nem találom ott sem...
Ja, és nem rossz dal, sőt egész kellemes ;)!

tesz-vesz · http://kkbk.blog.hu 2011.06.09. 20:52:00

@leveletkaptamlájf: yotuberól letöltöttem, de nem hiszem h ez egész

www.youtube.com/watch?v=XbcPQP4-ZLg

tudsz még ilyet?
mutass

leveletkaptamlájf · http://egyzene.blog.hu/ 2011.06.10. 09:31:08

@tesz-vesz: én most hirtelen nem tudok - de kövesd szorgosan az egyzenét, és hátha találsz hasonlót, vagy olyat, ami ugyanennyire tetszik :)