megint tölcsért csinálok a kezemből, de most szerdát a vasárnapból, ráadásul visszafele. ha legutóbb nils frahmról írtam, hát most ólafurról, ha legutóbb azt írtam, hogy sajnos nagyobb igény van a parasztvakítós koncertekre, mint a tényleg élőzenés, improvizatívabb zenékre, hát most leírom az ellenkezőjét. botrány, hogy az ember szinte akármit mondhat, annak az ellenkezője is nagy valószínűséggel igaz.
mert hogy olyan sor állt a trafóban, mint azokban a bizonyos régi szép időkben a bolt előtt kenyérért, és tök izgalmas beszélgetéseket lehetett elcsípni, ebből kettő különösen tetszett, az egyik két csaj, az egyikük csinos, húsz felett lehetnek:
- te, mi lesz ez?
- valami alvós zene, a munkatársam mondta hogy jó.
- az nem lesz uncsi? és mikor fogunk bulizni?
- hát míg a többiek alszanak!
a másik a portás, meg valami itt dolgozó lányka, a lányka azon aggódik, hogy ennyien nem fognak beférni, mire a portás megnyugtatja, hogy az ilyen rétegzenére (!) mindig van elég hely (?), majd mindketten kimennek cigizni, biztos ami biztos.
a női wcben (hogy én hogy kerültem oda, azt most hagyjuk) a lányok pedig arról beszéltek, hogy hétvégén (azaz most) vannak a glamour-napok, amit kár kihagyni, mert egy csomó plázában ötvenszázalékos kedvezmény van mindenre; gondolom, ez azért fontos, mert a jegy árát kell visszaspórolni.
tényleg vicces, hogy egy olyan estére, ahogy nils frahm később találóan fogalmazott, 'órákat ülsz egy sötét helyen, és lassú, sötét zenét hallgatsz'; ekkora igény van, ezek alapján még olyan következtetéseket is le lehetne vonni, hogy valami megváltozott, valahol. az, hogy egy tulajdonképpen kortárs komolyzenei előadás ennyi embert megmozgasson, örömteli is lehetne, nagyobb baj, hogy felerősíti az az általam idegesítőnek tartott jelenséget, miszerint sokan pusztán azért tévednek be ilyen dolgokra, mert azok, valamilyen perverz változás miatt most épp trendiek lettek. ott azért még nem tartunk, hogy mondjuk egy sosztakovics darabra ipodos, szűkgatyás, vans cipős figurák csücsüljenek be hangosan csókolózva, de azért nekem már az is elképesztő, hogy a winged victory for sullen tíznél több embert érdekelt a teremben.
mindenesetre a maradék háromszáz is végighallgatta a nehéz, és elég halovány produkciót, ami a tipikus példája volt annak, hogy a kevesebb mennyivel több; a súlyos, szanaszét effektezett gitárszőnyeg legtöbbször agyonnyomta az éteri szépségre hivatott zongora foszlányokat, a vonósok is inkább álmosították, mint izgalmassá tették a megszólalást, és amikor végre letisztult volna a dolog, és az ember elkezdte volna élvezni, kiderült az, amit én a lemezen nem vettem észre, miszerint ez bizony néha arcpirítóan giccses. mindez annak a fényében különösen sajnálatos, hogy otthon hallgatva nekem működött a winged victory, főleg a videókkal együtt, amikből a hivatalost ide is biggyesztem gyorsan:
ráadásul a billentyűket kezelő (és részemről meglepő módon néha gitárt is ragadó) dustin o'halloran az egyik legnagyobb kedvencem a zongorát magányosan cirógató lélektiprók közül, akinek a szóló dolgaira pont az ellenkezője igaz, mint ami a winged victory koncerjére: hatásvadászatot messziről kerülő, kedves és egyszerű darabjai vannak, amik pont ettől válnak megkapóvá, és elképesztően gyönyörűvé. bizonyságul íme az opus 23, ami az egyik legszebb dolog, amit három ujjal lehet csinálni:
az ilyen zenékre is igaz az, ami a legtöbb dologra, vagyis, hogy az ellenkezője is igaz; több, általam nagyra becsült, és zeneileg hozzáértő figura csücsült a hipszterek között ezen a bizonyos koncerten, és van, aki egyet értett velem, hogy ez egy túlsúlyos giccs, más viszont teljesen el volt tőle ájulva, hogy micsoda élmény volt, azta, vett is gyorsan egy lemezt. ilyen szempontból lényegesen melósabb lehet a popbiznisz, ott ha szar, nehezebben foghatod arra, hogy pont ez benne a művészet, bár erre is van példa.
és ha már pop, az est fő attrakciója, az izlandi show man, ólafur arnalds, akit én speciel sokkal jobban szerettem addig, amíg nem ültem végig az előadásait. az első lemeze alapján még egyértelmű volt, hogy egy újabb, pofátlanul fiatal, angyali fiúcska gazdagítja az izlandi zsenik amúgy sem csekély táborát, az elektronikát ügyesen vegyítve a megkapó és szép dallamokkal. később úgy tűnt hogy egyre izgalmasabb dolgokkal kísérletezik, ebből a csúcspont részemről a justin timberlake sláger vonósokra való áthúzása, amiről egyébként már áradoztunk itt az egyzenén. a különböző ep-k után, (amikből az elsőn megtalálhatod ezt a számot, ami ennek a bejegyzésnek az apropója, és nem utolsósorban gyönyörű a videója:)
jött a tulajdonképpeni második lemez, és ez részünkről főleg azért lenne izgalmas, mert az egész albumot egy tarr béla film ihlette, a werckmeister harmóniák, amit természetesen mindig el is mond arnalds a koncertjein. ez alkalommal arról is beszélt, hogy a cím honnan jött, ha jól értettem, ebből a jelenetből. mindez szép és jó, ahogy a lemez is, ólafurnak ez az album az, ami a sigur rósnak a takk, trendi lett, felfigyelt rá a világ. az elektronikát egy kicsit bátrabban, a szépséget viszont kicsit már túl giccsesen tálaló '...and they have escaped the weight of darkness' legnagyobb mutatványa pont az, ami egyébként úgy tűnik hogy az egész ólafúr arnalds életműnek; hogy úgy tud könnyen befogadható, tulajdonképpen már popzene könnyedségű zene lenni, hogy közben végig azt mutatja magáról, mintha itt valami sokkal többről lenne szó. ugyanez igaz (és ne feledjük, természetesen az ellenkezője is) a koncertjére is; az évek és a turnék alatt egyértelműen profi előadóvá érett ólafur magabiztosan sztorizik, a suta kis megjegyzéseivel az ujja köré csavarja a közönséget. az elején a közönség megénekeltetése épp úgy zseniális koncerthúzás, mint a befejezéskor a már távozó zenészek színpad mögüli megszólaltatása; épp úgy a show része ahogy behozza nilsnek a sört, és együtt húzzák le, mint az, ahogy az egész koncert legvégén az összes zenésszel egy közös jammelés szerűt nyomnak, a természetesen vastaps után (megjegyzem messze ez az egész este legjobb pillanata), szóval ez az egész baromira ügyes, megcsinált, kerek dolog, és végtelenül profi, más kérdés, hogy én épp ezért feszengek az ólafur dolgai alatt, és épp ezért tartom többre nils frahmot, mert ott részemről sokkal több a kreativitás, és a zeneiség, és nem nyomja agyon a máz. nilsről viszont már regéltem egy ehhez hasonló hosszúságú regényt, és most egyébként is elvileg ólafurról írok, akiről azt még el szeretném mondani, mivel elvileg dicsérni gyűltek itt össze a szavak, hogy bár az utóbbi kiadványai sajnos egyre inkább a hatásvadászat oldaláról közelítik meg a szépséget, és egyre egysíkúbbak, viszont ennek ellenére, az első közös munkája nils frahmmal egészen izgalmasra és meglepően jóra sikerült, főleg, hogy itt néhol már-már tánczenét is hallhatunk, egy ilyen irányú, közös egész albumnak én nagyon örülnék:
Utolsó kommentek