mixünk!

Utózöngék

KONCERTAJÁNLDA

 

 

 

 

 

lemezmustra.jpg

 

 

 

 

 

Címkék

2000es évek (423) 2006 (29) 2007 (24) 2008 (33) 2009 (56) 2010 (69) 2010es évek (250) 2011 (91) 2012 (96) 2013 (110) 2014 (73) 60as évek (66) 70es évek (72) 80as évek (81) 90es évek (174) akusztikus (23) alternatív (75) alternative (68) alternative rock (40) ambient (73) amerikai (262) angol (160) black metal (20) blues (32) brit (42) doom (27) downtempo (48) dubstep (21) egyzene születésnap (61) electro (22) elektronika (253) elektronikus (44) experimental (143) filmzene (50) folk (73) francia (63) funk (20) garage rock (21) hardcore (20) hard rock (30) hiphop (44) house (60) idm (22) indie (92) indie rock (28) instrumentál (25) izlandi (35) jazz (73) kanadai (25) klasszikus (23) krautrock (24) legcikibb kedvenc (25) magyar (70) metal (40) metál (28) minimal (32) német (51) new wave (26) ninja tune (21) noise (21) orosz (22) pop (97) post-punk (26) poszt rock (29) pszichedélia (172) punk (55) rock (299) shoegaze (28) soul (27) soundtrack (35) stoner rock (20) svéd (33) techno (105) zongora (28) Címkefelhő

Utolsó kommentek

takaréklángon: zenélő szubjektív kétezertizenkettő

2013.01.01. 19:57 - aki nincs



'when there is nothing left to burn, you have to set yourself in fire'
de addig remélem még van pár év hátra.

van ez a hülye, de legalább iszonyú tanulságos példázat, hogy ha meg akarod tudni, hogy mi fontos neked, úgy igazán, hát gyújtsd fel a szobádat, és amit kimenekítesz belőle, az a lényeg. aztán persze gyűjtsd össze a megmaradt dolgokat újra, és gyújtsd fel őket megint. amit ebből is kimenekítesz, az tényleg jelent is valamit neked, de jó neked. ha még mindig sok van, megint tüzet rájuk, és így tovább.
azt is mondják, ha már csak egy maradt, gyújtsd fel azt is, így lehetsz szabad.

kissé didaktikus ez a pirománia, viszont az évet áttekintő listáknál vicces lenne alkalmazni. képzeletben az összes letöltött, megvett, megnyert, megkapott lemezt sorba rakom a polcon, és aztán rágyújtok; égnek a megabájtok, tömörülnek a flacok, olvadnak az empéhármak, bűzlik a bakelit, zsugorodik a műanyag.

nézzük mi marad.

hát nem sok minden. teljes albumok például alig. ott égne az új message to bears, pedig a később kiadott, két cédés változatát egész megszerettem, de a régit még jobban; most egy pár napja kijött a srác a saját nevében is egy kislemezzel, lehet sétálni arra is, de semmi extra.  a hidden orchestrából viszont talán a mostani a jobb, főleg a flight miatt, viszont az meg már megjelent kislemezen tavaly is, így nem teljesen ér, némi gondolkozás után ott égne az is. a wax tailor mostani albuma sem rossz, de nem szerettem meg jobban mint az in the mood for life-t. a little people második albumát viszont magammal vinném, ha nem jelent volna meg nemrégen az emancipator kiadójánál a nagy kedvenc mashup gyártóm, tor 'drum therapy' című lemeze; mindkettő jó sok vonóssal, filmzenei hangulattal, ügyes ritmusokkal, és gyönyörű basszusokkal operál, a little people egy kicsivel többet csilingel, ráadásul tele van jobbnál jobb ötletekkel, váltásokkal, és, ami elég szokatlan ebben a stílusban, kimondottan életvidám lemez! és ha már életvidám, ha valaki még ilyen mosolyogtatós zenéket keres, feltétlenül keresse fel a minotaur shock idei munkáját, olyan, mintha egy csapat vásott kölyköt beengednének egy hangszerboltba, ahol kitombolhatnák magukat, különös tekintettel az ütős részlegre, aztán mindezt egy zeneileg baromira képzett hangmérnök összehegesztené a stúdióban egy szimfónia szerű egybefüggő masszává; zseniális, ahogy a többi minotaur is, de azt is meg tudom érteni, ha hosszú távon kiveri a biztosítékot. szóval nehéz lenne választani a little people és a tor közül, bent is égnék, ha nem lenne a little people-nek már egy régebbi lemeze, viszont ha a két little people közül kéne választani, akkor meg inkább az első, már csak a borítója és az unsaid miatt is; így most a tizenkettős lassú tempósokból talán a tor-t vinném magammal. cserébe ide mégiscsak a little people videója jön, egyszerűen azért, mert neki van, a tornak még nincs.

biztosan ott maradna az idei four tet lemez, isten nyugosztalja, ahogy a caribous daphnié is, pedig a kettő közül nekem az utóbbi tetszett jobban. a flying lotus monumentális csinnadrattájából részemről csak a kellemes lagymatagság maradt, ahogy john talbot fin-jének is nagyobb volt szerintem a füstje, mint a lángja, bár azért lehetett rá melegedni, főleg melegben. a shigeto lineage-jért viszont fájna a szívem, egy nehezen hallgatható, de kimondottan jó lemez, ahogy szokás szerint a kid koala idei dolgozata is az, de tőle lassan ez a minimum. a terranova a nekem oly kedves depressziós triphopból mászott át a szexi house zenéig, és bár elsőre a hideg rázott ki tőle, viszont mielőtt teljesen elég, be kell vallanom hogy egészen kellemes album lett, nyári estékre ideális. és csak dicsérni lehet a chinese man koncertlemezét is (a puding is megtalálható rajta!), mégse vinném magammal. viszont a blockhead interludes after midnight című lemeze szerintem az eddig legjobb blockhead lemez, márpedig az eddigiek se voltak rosszak; idén talán ezt menteném ki, és a szintén ninja tune-s yppah-ot nem, bár ez megint olyan döntés, ami miatt bent akár be is lehetne gyulladni, hogy mivan ha nem jól döntök. az viszont tény, hogy ebből az elektronikával kacsingató, néha már szinte rockzenébe hajló 'alter' zenei körből azt a csalódást, amit a kimondottan gyenge block party, vagy a csak nagy szeretettel hallgatható új animal collective okozott, a szokásosan kellemes hot chip mellet az eighty one című yppah lemez vigasztalta meg, és ezen található a már már népdalba hajló film burn is, ami részemről az év egyik legjobb dala (a videójáról bezzeg ez nem mondható el sajnos):

az izlandi részlegről megint egy csomó jó zenét kellene veszni hagyni, bár legalább a legtöbbjükről volt már szó itt a blogon, az idióta nevű legendről mondjuk még pont nem, pedig egy megdöbbentően sokrétű, kvázi diszkólemezzel debütáltak, ahogy a ruxpin egyik feléből kinőtt asonat-ról sem, ettől függetlenül az egyetlen lemez, amit az izlandiaktól felmarkolnák, az utóbbi formáció albuma lenne, aminek már a címe is gyönyörű: love in times of repetition. melengető hangok, hideg, de okos elektronika, visszafogott, de pillanatokra elszabaduló tempó, nekem ez a lemez adta meg azt, amit a yagya, sokak számára dühítően poppos albuma csak félig. videójuk nekik sincs, a legendnek viszont csináltak a city-ből, ami, akármilyen cikinek is tűnik első hallásra, nekem baromira tetszik, ügyesen megidézett kilencvenes évek, elektró és villanygitár, részemről ez az év izlandi slágere:

a szolidabb, idézőjeles pop vonalból választani viszont megdöbbentően könnyű lenne, szinte gondolkozás nélkül michael kiwanuka hosszú várakozás után megjelenő lemezét markolnám meg. talán a végtelen természetessége, és egyszerűsége miatt is nőt ennyire a szívemhez, meg persze a címadó dal miatt is; miatta égne el a calexico idei lemeze, ami pontosan olyan volt, mint a calexico többi lemeze, vagy a wowen hand új albuma, ami viszont pont azért nem tetszett annyira, mert rockosabb, mint amit vártam. a spiritualized, egyébként kurvajó visszatérő lemeze is ott maradna, st vincent és david byrne közösködése szintén, pedig egészen tetszett, ahogy a tame impala is, tényleg nem véletlenül pisiltek be tőle annyian. mark langean temetési zenekarát is szerettem, ellenben az új soulsaverst csak szerettem volna szeretni, de nem nagyon sikerült. elmorzsolnék egy könnycseppet a how to dress well-ért is, bár legalább énekeltem már róla itt is, a flaming lips ámokfutását pedig bé is emlegette már; ez utóbbi banda meglehetősen emészthetetlen lemezéért is nagy kár lenne, főleg a tízperces erykah badu (badu nagyon aktív volt idén) énekével röpülő tízperces roberta flack gyönyörűség miatt, nagy a kísértés, hogy az ezzel kapcsolatos videókból hozzak ide egyet, hiszen annyit kavartak vele; újraénekeltették az egyébként szintén új lemezt kiadó, civilben neil gaiman feleség amanda palmerrel, kádban meztelenkedve, mert hogy badu nem vállalta, aztán mégis, közben kiverték a biztosítékot szinte mindenkinél, aki volt olyan hülye, hogy bedőljön ezeknek a zseniális művész bohócoknak, betiltották az egyiket, aztán a másikat mégse, tüntettek ellene, stb; fekete györgyöt mindenesetre elküldeném wayne coyne-hez továbbképzésre.

a magyar vonalból a bélaműhely albuma lenne szó nélkül, amit elvinnék, főleg ha már létezne végre, de mivel még mindig csak majdnem, ezért az élőben szintén bélaműhelyes dobossal fellépő meszecsinka lemeze az, amivel nem égetném le magam. az egész lemezt szeretem úgy ahogy van, nagyon ritkán van ennyire tökéletes egyensúlyban a popzene és a világzene, a mindenféle nációk zenei örökségéről nem is beszélve; és a kuku az a dal, amitől gyorsan gyerekeket akarok csinálni, hogy aztán együtt hallgassam velük. a honfitársainkkal kapcsolatban idén némileg bágyadtabb voltam, mint tavaly, készségesen elismerem hogy ez az én hibám, és nem a magyar popzenei helyzeté; az erik sumó - hó marci jetis cuccán vigyorogtam, de a jégkorszak nekem valahogy jobban, a mayberian sanskülotts volt részemről az év felfedezése (bár az okosabbja már tavaly felfigyelt rájuk), de még várom hogy megcsinálják azt, amitől hasra esek, a bajdázó idei dunakanyarogtatója ugyanúgy gyönyörű, ahogy a tavalyi, ozon nobody cares me-jével megküzdöttem rendesen, és ha a gombnyomgatásokat nézzük, akkor mindenképpen leidal mester meglepően egységes, zseniálisan összerakott, szóvicces reggel hat-ja az év lemeze, legalábbis szerintem. speciál külön nagy respekt a pamkutya facebook style paródiájáért, és akkor ezzel egyszerre letudjuk a kétezertizenkettő baromságainak (lájkbuzulás vs gangnam style) jó részét:

a vonós, komolykodós vonalból én nem tudtam mit kezdeni a cinematic orchestra idei lemezével, pedig elismerem, hogy van benne valami. és ha már orchestra, a submotion orchestra második albuma se maradt meg nagyon, pedig az első után azt hittem hogy ők egyszer még nagy kedvencek lesznek. csalódás volt egy kicsit az epic45 remixlemez is, talán mert túl sokat vártam tőle. nils frahm viszont szokás szerint most is gyönyörű, még kilenc ujjal is, bár ha választani kellene, idénről az olafúrral közös stare-t tenném zsebre, igaz, leginkább a max cooper remixét, max cooper nekem amúgy is nagy idei felfedezés; mégis hagynám ott égni mindegyiket, főleg mert mindegyiküktől van már más kedvencem is. dettó szerettem a másik kékszemű zenezseni zongorázását, az idei nico muhly munkát, igaz nem könnyű hallgatni való, és ha már ő, akkor philip glass és a sokadik rókabőrként kiadott remixlemez is, aminek a híre, és a tracklistája sajnos érdekesebb, mint maga az album; a helios remixlemez viszont tetszett, ahogy az ingyenes ajándék album is. ebből a vonalból mégis a max richter vivaldi újrakomponálását menteném meg a legszívesebben, pedig a kettel & secede közös nagylemeze is ott van az év legfontosabb kiadványai között szerintem, a loscil meglepően sötét új lemezével együtt.


szegény kétezer tizenkettőből tényleg nem sok maradt, talán még pár gyűrött koncertjegy, de legalább a koncerteket nem lehet felgyújtani, ezért kell a gép elől felállni, és minél több olyan élményt szerezni, amit aztán magadtól se tudsz majd elvenni, még ha épp rád is jön a pusztíthatnék. az idei koncertekből azt hittem a kronos quartet gyönyörű müpás előadása lesz az etalon, de aztán most decemberben megjött az efterklang, és egy olyan fergeteges koncertet adtak, hogy a szánk tátva maradt, főleg attól, hogy peter boderick mennyire hasonlít a fiatal nick cave-re; messze ez a koncert volt a legjobb hangulatú esemény, amin részt vettem az évben, ezen nem is kell sokat gondolkozni.

íme hát kész a leltár. ha viszont mindezt, ami így maradt, megint összegyűjtöm, felgyújtom, és csak egy dolog maradhat zeneileg ebből az évből, akkor az nekem azt hiszem az új cat power album nyitó dala lenne, nicolas jaar féleképpen. az eredeti messze a legjobb az új cat powerről, ami ellenben messze nem a legjobb a cat power albumok közül, de amikor meghallottam a nicolas jaar gyönyörű, puhán emelkedő, szinte már lebegésig feszített változatát, ami a várakozásom ellenére sem indult be, hanem a legnagyobb feszültséget meghagyva elhalkult, mint valami félbehagyott vallomás, már akkor tudtam hogy ez valami nagyon nagy kedvenc lesz, oly annyira, hogy azóta is csak alig hallgatom meg párszor, úgy vagyok vele, mint amit gyurma is írt nemrégen szív ernőről, hogy nem alázza meg az ember a kedvenc lemezét azzal, hogy mindig meghallgatja, csak kivételes alkalmakkor teszi fel, lehetőleg konyakot, vagy részemről inkább bélizes kávét kortyolgatva mellé.

kevés olyan szép dolgot tudnék kívánni minden kedves mindezt elolvasónak, mint hogy olyan legyen az évetek, mint ez a dal. mellesleg le tudjátok tölteni, például innen.

Címkék: magyar hot chip 2012 four tet david byrne animal collective tor cat power caribou spiritualized erik sumo izlandi ninja tune calexico amanda palmer little people mark lanegan terranova the flaming lips tame impala kid koala yppah wax tailor st vincent blockhead hó márton soulsavers nicolas jaar minotaur shock yagya chinese man efterklang michael kiwanuka meszecsinka shigeto emancipator how to dress well hidden orchestra john talbot block party






A bejegyzés trackback címe:

https://egyzene.blog.hu/api/trackback/id/tr344990310

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása