mixünk!

Utózöngék

KONCERTAJÁNLDA

 

 

 

 

 

lemezmustra.jpg

 

 

 

 

 

Címkék

2000es évek (423) 2006 (29) 2007 (24) 2008 (33) 2009 (56) 2010 (69) 2010es évek (250) 2011 (91) 2012 (96) 2013 (110) 2014 (73) 60as évek (66) 70es évek (72) 80as évek (81) 90es évek (174) akusztikus (23) alternatív (75) alternative (68) alternative rock (40) ambient (73) amerikai (262) angol (160) black metal (20) blues (32) brit (42) doom (27) downtempo (48) dubstep (21) egyzene születésnap (61) electro (22) elektronika (253) elektronikus (44) experimental (143) filmzene (50) folk (73) francia (63) funk (20) garage rock (21) hardcore (20) hard rock (30) hiphop (44) house (60) idm (22) indie (92) indie rock (28) instrumentál (25) izlandi (35) jazz (73) kanadai (25) klasszikus (23) krautrock (24) legcikibb kedvenc (25) magyar (70) metál (28) metal (40) minimal (32) német (51) new wave (26) ninja tune (21) noise (21) orosz (22) pop (97) post-punk (26) poszt rock (29) pszichedélia (172) punk (55) rock (299) shoegaze (28) soul (27) soundtrack (35) stoner rock (20) svéd (33) techno (105) zongora (28) Címkefelhő

Utolsó kommentek

kid koala - basin street blues

2013.03.03. 17:07 - aki nincs



és akkor jöjjenek a jó hírek; egyrészt ugye tényleg tavasz van, másrészt, ezzel szolid összhangban, az utóbbi évek legjobb koncertjét, előadását, buliját, isten tudja miét kapták meg a rászorulók a péntek éjféli kid koalán, így a mai bejegyzés a megtépázott fülű medvékről, és őrült didzsékről fog szólni.

ez utóbbiakkal kapcsolatban tanulságos az a 'vita', ami még tavaly nyáron 'robbant' ki, már amennyire lehet az interneten tobzódó információkkal kapcsolatban vitáról és robbanásról beszélni; mindenesetre a szintén előszeretettel pózoló, fontoskodó és beszólogató, mellesleg egér ruhában nyomuló deadmau5 megmondta a frankót, miszerint ma már minden didzsé csak 'megnyomja a gombot'. ami egyébként nem olyan képtelen ötlet, a már itt is többször emlegetett tudjukki (skrillexnek hívják, de nem mondjuk ki a nevét), akire csak a nem emberek tudnak bánatosan álldogálni, és azon kattogni hogy mikor hülyült meg ennyire a világ, szóval az effajta, tűzijátékos, robbangatós, lézerfényes, multiorgazmusos szemfényvesztések aligha működhetnének úgy, hogy a kis pont a színpadon, aki egyébként pont egy sztár, és annyit keres negyven perc alatt, amennyit én pár év alatt, szóval hogy ő még így csináljon is valamit, ne adj isten össze keverje a számait, vagy szét, vagy billentyűket nyomkodjon, vagy bármi olyasmit, amiben hibalehetőség van; alighanem némi plusz sample, vagy effekt tényleg ott van betáplálva a gombokba, amiket meg is nyomhat ha már nagyon unja magát, de túl sok mindent nem zavar, esetleg ráteker egy kis mélyet, húzogat valami potmétert, de az egész pontosan meg van előre koreografálva, kicsit mint az amerikai pankrációkban a csúnyábbik egymásra találások. az olyanok se tesznek jót a djzés megítélésének, mint például az egykor szebb napokat is megélt vékonyan kövér fiú, norman cook produkciója az olimpián, ahol minden szép volt, és minden jó, csak épp a mai ezerszer megosztott, videózott világban nem lehetett nem észrevenni, hogy az egyébként sokak által ismert és szeretett pioneer mixerekből nem jön ki master kábel, de nem is baj, mert mit ad isten, még áram alatt sincsenek. és ugye ilyenkor jön a másik hozzáértő embertípus véleménye, akik általában villanygitárok és bőrkabátok kellemes társaságában szocializálódtak, miszerint a dídzsék nem zenészek, a dídzsék csak gombokat nyomogatnak, és azt minden hülye meg tudja csinálni, bezzeg egy szarrá torzított gitáron rángatni a húrokat, az zene, ahhoz zenésznek kell lenni.

és akkor lassan meg is érkeznénk kid koalához, csak sajnos előtte jön még egy raklapnyi szöveg. az a baj, hogy azok, akiknek mondjuk még mindig szegény pál (őt is emlegettem már elrettentésképpen sokszor, a mostani állapota annak fényében különösen szomorú, hogy a kilencvenes évek elején például massive attackot is remixelt - és nem is rosszul - vagy olyan mixeket csinált, mint a goa mix silver,) vagy a sima képű tiestó, ne adj isten, a magyar dj szövetség (!) zártkörű (!!) szakmai (?!) szavazáson ismét az év magyar didzséje (!x3) címet elnyerő bárány attila ugrik be a lemezeken lovagoló kifejezésről, azok nagy eséllyel nem voltak ott pénteken az akváriumban, mint ahogy alighanem azok se, akik szerint minden didzsé szintetikusokon élő élősködő, és annyi közük van a zenéhez, mint a szívecskés meggyes joghurtnak a meggyfákhoz.

az is baj, hogy a dj kultúra is olyan, hogy simán lehet úgy csinálni, hogy pont a kultúra hiányzik belőle; meg az is baj, hogy ezt is tökre meg lehet érteni. aki zenélt már bármilyen nyilvános helyen, akihez jöttek már oda, hogy van e eddád, ákosod, david guettád, lady gagád, és x faktor győztes számod, aki egyszer is érezte azt egy tök részeg társaságnak zenélve, hogy igazából teljesen mindegy hogy mit játszik, ezeknek a visszafelé pörgetett zámbó jimmy lemez is ugyanúgy megfelelne, az alighanem éppen ugyanúgy ki lehet ábrándulva egy picit a djzésből, mint az, akinek a töke tele van, hogy minden apple laptopot kapott hipszter kötött pulcsis figura már didzsének képzeli magát, hogy minden romkocsmában minden este valami tök ugyanolyan, de persze nagyon izgi és eredeti fickó 'zenél'. aki egyszer is végigböngészte mondjuk a pesti est program kínálatát egy átlagos hétköznapi estére, az olyan hangzatos beetető szövegeken szörnyülködve, amikkel leginkább a fitnesz kajákhoz mellékelt leíráshoz hasonlítanak, épp úgy undorodhat ettől az egésztől, mint az, aki már azért nem jár az egyébként izgalmasabbnak tűnő eseményekre, mert annyira elege van az ilyeneken menetrend szerint megjelenő pesti éjszakai arcokból, akiknek az egy főre jutó márka arányuknál már csak a jófejségük, és főleg a civilizált viselkedési képességük a nagyobb, és bármikor tönkre tesznek bármilyen koncertet két pohár sör, vagy egy elszívott spangli után, hangosan röhögcsélve. 


mindezt csak azért vázoltam fel, hogy érthető legyen, miért esett most ennyire jól ez a bizonyos kid koala koncert, illetve, bár ez személyes dolog, miért jött pont jókor. amikor egy bánatos februári végi héten hat (!) olyan koncert is van budapesten, ami felkelti az érdeklődésem, amikor ezek között olyan nevek vannak mint a natacha atlas, vagy ugye a kid koala, vagy ne adj isten wax tailor, akkor tényleg el kell ismerni, hogy sok mindenre panaszkodhatunk, szép hazánk, és még szebb fővároskánkkal kapocslatban, de a zenei felhozatallal kapcsolatban elvileg nem. ehhez képest a fentebb említett hülyeségek, vagy az, hogy például az egyébként erre teljesen alkalmatlan instantban úgy legyen hangosítva az egyébként szintén világszínvonalú, és gyönyörű zenét játszó occam, hogy fizikailag rosszul legyek tőle, amíg olyan szervezési félreértések vannak, mint például a kimondottan kínos pascal pinon a toldiban, addig nem az a nagy dolog, hogy az ember elmegy 'bulizni', hanem az, hogy ha tényleg jól is érzi magát az adott eseményen. és mostanában már nagyon éreztem az átlagos emberundoron felül is azt, hogy nem megy ez nekem, a legtöbb helyen álltam csak, zsebre, vagy sebre tett kézzel, szörnyülködtem a hangmérnökön, a hangerőn, a zenén, a közönségen, magamon, hogy mit keresek itt, hogy mi a baj velem, hogy mi az istenért nem szeretem az alkoholt annyira, hogy megoldja az effajta aggályaimat, szóval már kezdtem feladni, meg elfogadni, hogy velem van a baj (egyébként mindig veled van a baj, édes fiam, a baj az bezzeg nem hagy el soha, veled megy mindenhova)

erre jön egy pocakos, jóllakott óvodásnak kinéző kölyök, és szétszkreccseli az aggályaimat. mellesleg ez a bizonyos kölyök már két gyerekes családapa (na, a lányaira alighanem igaz lehet, hogy őket lemezjátszón pelenkázták) és olyan messze van az eddig emlegetett dídzséktől meg jelenségektől, mint ide nufonia. azoknak, akik szerint egy didzsé csak zenéket tesz egymás mellé, és semmi több, annak erősen ajánlott a következő videó:

a többi is egyébként, leginkább a péntek éjszaka is elhangzó moon river, ami azon felül hogy anyukájának a kedvenc száma, azt is jól érzékelteti, hogy hol kezdődik a zsenialitás, és a művészet a már meglévő dolgokból építkezve, mellesleg arra is jó példa, hogy mekkora idióta a jutub, ez az egyetlen videó ebből a maida vale-s fellépésről, aminél felismerte a zenét is, és gyorsan le is tiltotta szerzői jogokra (!) hivatkozva.

a kilencvenötben (basszus, majd húsz éve!) debütáló, akkor még tényleg kölyök kölyök első mixtape-je a beszédes scratchcratchratchatch (na hány chcrat van benne?;) címet kapta, a készítője meg egy leigazolást a ninja tune-hez, aminél jobb dolog kevés történhet az emberrel, ha zenével foglalkozik. az akkor még megszeppent és szerény koala aztán az évek alatt egyre több bakelitet tett tönkre, és közben igazi showmanná fejlesztette magát; mellesleg képregény rajzolóvá, és vizuális művésszé; a négy nagylemez mellé több képregény, a képregényekhez tartozó filmzenék, rengeteg közreműködés (például a már itt is emlegetett jóképű fiúkkal, de ebből jött a deltron3030, amiből a madness szövege egészen aktuális az első bekezdésekre) produceri munka, zseniális remix, és feldolgozás az utóbbi majd húsz év termése, és koalával kapcsolatban a vizuális körítés mindig legalább olyan fontos, mint maga a hangzó anyag; jó példa erre például a legutóbbi, már az év végi listán is emlegetett 12 bit blues című lemeze, amihez egy, a hallgató által összeragasztható papír lemezjátszó is jár (!), ami egyébként tényleg működik (!!), ezzel ment el a tegnap estém jó része, és valami nyekergést tényleg sikerült kihúzni belőle, még ha én nem értek belőle egy árva szót se. a lemezhez készült videók is eléggé jól mutatják az álmos medve barátunk hozz állását a játékos, kreatív dolgokhoz:

vagy érdemes megnézni a huszas évek híres kesergőjének a koala féle, hangszerenként újra szkreccselt (vagyis ő keveri külön a bőgőt, a trombitát, a dobot, mindegyiket más lemezekről!) verziójához készült videót; a legtöbb monkmus munkát fölöttébb kedvelem, viszont számomra ez a csúcs; ennek a videónak olyan hangulata van, hogy szinte meg lehet fogni. az külön gyönyör, hogy a végén mindenki elrepül a fenébe, a csótányokról nem is beszélve, arra pedig érdemes figyelni, hogy mint a legtöbb monkmus munkánál, itt is milyen zseniális a rendezés:

az utolsó lemezének a turnéjához szintén fontos kellék a körítés, most szintén a huszas évek varieté hangulata volt a támpont, a moulin rouge-s, bögyös macás, madár tollas szexizés, táncoslányok, csillámok, papírmasé és kivillanó combok, meg persze a szokásos koalás látványelemek; például a magányos, depressziós robot, karton szintik és textil stúdió, vállra akasztható lemezjátszó, és űrruhában szkreccselés, meg a többi. ami viszont igazán meglepett az az elején, a táncoslányok szerepét is betöltő 'előprodukció', az adira amram and the experience által feldobott hangulat végig szinten tartása; egy pillanatra se ült le a produkció, tényleg egyszerre érezte magát az ember egy igazi oldszkúl hiphop buliban, ahol kört csinálnak az emberek, és nekiállnak brékelni, még battle-zés is volt, igaz ez esetben műanyag kazookkal, meg egy bábszínházban, ahol öt éves gyerekként csápolunk a gonosz robot szerű izé, meg a muppet showra hajazó metál arcok kalandjaira, és még egy jól sikerült házibuliban is, ahol limbózás is van, kung fu, és együtt vonatozás. ez volt az igazán zseniális és elképesztő ebben az estében, hogy nem csak hogy sikerült messze túl mutatni egy sima dj szetten, ahol a didzsé fent ül a trónján, alul meg vagy őt, vagy egymást, vagy saját magukat bámulják az emberek, hanem egy olyan humoros, jó hangulatú, mégsem erőltetett előadáson vehettünk részt, ami egyszerre volt nagyon gyerekes, nagyon vicces, nagyon túlzó, és nagyon jó, de közben bulizni is lehetett, sőt muszáj volt rá. beszédes, hogy olyan energiák szabadultak fel a koncert alatt, hogy a legtöbb pár körülöttem nem nagyon zavartatta magát, és nekiállt a gyerekkészítés különböző lépcsőfokait megmászni, vagy egy teljesen bekészült figura az első sorban elkezdte felnyaldosni a konfettiket, de egyébként sem hiszem hogy egy elégedetlen, és szomorú arcot lehetett volna látni bárhol a közönség soraiban. ez még akkor is nagyon nagy mutatvány, ha ezt a videót megnézve például konstatáljuk, hogy ez is ki van ám dolgozva minden percére, és máshol pontosan ugyanezt a showt adják le, nagyjából ugyanígy:

és természetesen zeneileg is elképesztő utazás volt ez az egész, néhol azt sajnáltam, hogy annyira sok volt a vizuális körítés, hogy nem is tudtam figyelni a zenére, úgy ahogy szerettem volna. voltak olyan részek, amiknél szó szerint nem hittem se a fülemnek, se a szememnek (az elején még próbáltam követni a kis kivetítőkkel mutatott lemezjátszókat, amin elvileg nyomon lehetett volna követni hogy mit csinál ez a koala, de egyrészt tényleg elképesztő sebességgel dolgozik, én egy gombot nem nyomnék le annyi idő alatt, ameddig ő három lemezt is feltesz, beigazít, elindít, és még bele is nyúlkál, másrészt olyan sűrűn pörög, hogy egy óra után már teljesen feladtam a próbálkozást, hogy megértsem hogy épp mit, és miért csinál, azt se tudtam követni egy idő után, hogy épp melyik számból megyünk melyikbe, vagy melyikhez nyúlkál hozzá; nagy eséllyel a három lemezjátszóból az egyiken mindig szólt valami alap, és a másik kettővel bűvészkedett közben), volt például egy rész, ahol valami rockos riffre (számomra meglepően kemény volt néha a zene, bár ezt is mindenképpen pozitívan értve, állítóalag még slayer is szólt a végén, ahogy azt a recorder is írja) ráhúzott valami iszonyú fifikás, two-steppes alapot, és mindezt valami szanaszét szkreccselt b-boy acapellával leöntve, na ez például olyan volt, hogy nem hittem volna el, hogy nem valami stúdióban, ötmillió programmal oldja meg (lásd például avalanches) hanem ott csinálja az egészet mindenféle számítógép nélkül, három lemezjátszón, és még arra is van ideje, hogy közben vigyorogjon, tényleg mint egy jóllakott óvodás. ebből a vigyorgásból kaptunk egy pár hónapra elég adagot, akik ott voltunk péntek este, és ez megfizethetetlen ajándék; vicces, hogy ha az ember előre tudná, hogy egy koncert ennyire jó lesz, akkor simán megérne neki akár még kétszer ennyit is (így kétezerötszáz volt elővételben a jegy), máskor bezzeg meg hiába a nagy név (lásd például bonobó utolsó hajós djzése) és a pofátlanul lehúzós jegyár, az egész nem más, mint egy drágán vásárolt rossz tapasztalat.


aki kihagyta ezt az estét, csak egyféleképpen vigasztalódhat, ha elkezd sürgősen koalát hallgatni, és annyit mosolyogni, meg annyira könnyeden, és sokszínűen hozzáállni az élethez, mint ahogy ez a kid áll hozzá a zenéléshez. egyébként további életmód vezetési tanácsok nyomokban megtalálhatóak ebben a videóban is:

Címkék: koncert hiphop kanadai elektronikus élő ninja tune






A bejegyzés trackback címe:

http://egyzene.blog.hu/api/trackback/id/tr115114376

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

BruceWayne 2013.03.03. 17:42:58

Nagyszerű írás, feledhetetlen volt

sajó d. 2013.03.07. 00:26:03

az a recorderes írás lángolós lesz :)

egyébként szép poszt!