Amikor ezt a zenét hallgatom, mindig úgy képzelem el, mintha valami annak idején történt házibuliban lennék, és mindenféle bohókás mozdulatot lejtve táncolnék sokadmagammal. (S hát akkor már az évtizedekre, éppen divatos zenei meg egyéb irányzatokra, generációs hézagokra meg minden hasonlóra fittyet hányva praktikusan a tinédzser Sophie Marceau-t választanám partnerül, ha van ilyenre mód, márpedig miért ne lenne, hisz ez már csak így megy.) A mozdulatokat nem tudom most szóban megfesteni (hasonlóképpen ahhoz, ahogy egy vágyott frizurát is képtelen vagyok körülírni a fodrásznál, aztán csodálkozom, ha nem egyezik a végeredmény azzal, amit úgymond elképzeltem), no de mindenesetre majd egy-két füstízű sör mellett megmutatom szívesen annak, aki kíváncsi rá.
A lényeg azonban nem is ez, hanem az, hogy axxon kolléga múlt hétfői posztja, illetve a tény, hogy előkerültek rólam olyan fotók a minap, melyeken 5-10-12 évvel vagyok fiatalabb, s mindegyiken éppen valami technopartiban nézek ki nagyon furcsán - szóval ezek együttesen némi felismerésre késztettek. Nem azzal van a baj, hogy régi önmagunkat viccesnek találjuk, de hogy mindezek mellé vajon miért vettem halálosan komolyan magam? Merthogy a képekben az a közös, hogy bár mindegyiken tényleg röhejesen nézek ki, emlékszem, hogy tudat alatt, valamiféle elitista szemlélettel mások fölé helyeztem magam (milyen szép képzavar). Én mindig azt hittem, hogy nem vagyok pózer, erre olyan dolgokat látok a megsárgult jpeg-eken, amikre most úgy érzem, nincs szó. Azt hiszem, még rengeteget kell nevetnem magamon - szerencsére ebben jó vagyok.
Ezen a képen viszont nem engem láthattok, mivel aztán úgyis az lesz, hogy pár év múlva eljutok Austinba, és a Holy Wave zenéjére elropom a táncomat, s mindezt, nagyokat pózerkedve, élőben közvetítem az akkor legmenőbb közösségi oldalon (ahol egyre hajlottabb koromat figyelembe véve valószínűleg akkor már rég nem kéne bohóckodnom.)
Utolsó kommentek