Ismeretlen ismerős segít átvészelni a vasárnapot (is) és próbál felkészíteni az új hétre. Ugyan nekem hétvége és hétköznap nem sokban különbözik, de van egy kedves barátom, aki vasárnap már nem mozdítható ki a lakásából, mondván, másnap hétfő. Ez legalább akkora sokk számára, mint egy rajzolt, kövér macskának. Itt ez az utolsó nap, amikor még tart a régi, de már jön az új, ez pedig annyira megviseli, hogy igazából, nem is csak a hétfő az ok, de két napig szenved. Kínlódik a még véget nem ért miatt és már aggódik az el sem kezdetten. Minden héten. Megreked a meg nem érkezésben. bla.

A kék óra (eredetileg egy elég szép francia kifejezés, l'heure bleue) is egy ilyen kettős „állapot”; olyan átmeneti, kb. félórás időszak, amikor nincs teljes sötétség, de világosság sem. Beszorít a bizonytalanság. bla.

Mindez azért érdekes, mert a már emlegetett ismeretlen, az előbbi alapján keresztelkedett. A norvég Madrugada zenéje pedig azért ismerős, mert Nick Cave, az R.E.M, a Noir Désir, a Morphine, Chris Isaak, Tom Waits, Leonard Cohen vagy Johnny Cash melódiáinak másolatának, egyvelegének tűnik; de kit érdekel, ha még így is tökéletesen jellegzetes (úgy értem, saját) a hangzásuk. A néhol ’60-as éveket idéző, máshol szörfös, vagy svéd r’n’r-os zene hű maradt nevéhez; elintézhetjük egy édes-bússal is, de talán kicsit többről van szó. Egyszerre csordul túl az érzelem és fojtogat az üresség, lehangol és feldob, mély, de közben mégis könnyű, részegítő, de kijózanít, andalítóan sanyargat. Na, gyötörjön boldoggá a dekadens norvég melankólia.