Soha nem voltam jó a listákban, úgyhogy ezért is készítek most el egy listát. De már tudom, hogy most sem kellene: szinte fizikai fájdalmat okoz az összes többi kedvencek kihagyása, mert hát sokkal többen vannak, mint ahányan végül beférhetnek egy ilyen könyörtelen rangsorba.
De nem szemrehányás ez ötüknek, hiszen legalább ők itt lehetnek.
Na jó, persze, hogy túl krézi vagyok, és nem bírok magammal: lesz +1 zene is, csak nem mondom meg, melyik az. Őrület.
Hüsker Dü - Pink Turns To Blue
2013 márciliusából
ʞk ezzel kezdett be annak idején, úgyhogy könnyű dolgom van, ha én is be akarok kezdeni. Csak fel kell csapni a metálumlautot, és kürvára rendben lesz minden, azon nyomban. Bár a szavakkal meg az umlauttal úgysem tudok úgy bánni, ahogyan ő.
Crisis - White Youth
2013 ápriliusából
Szerintem senkitől nem tanultam annyit a zenéről, mint bé-től, és nem csak azért, mert ő is öt éve osztja meg itt a csodákat hűségesen, hanem mert engem még azon felül további öt éven át (kiszámoltam: tehát tíz éve) nevelgetett, formálgatott mindenféle muzsikák mutogatásával, lelkesen, fáradhatatlanul. Félek, hogy túlszentimentáliskodom, de ezt az elmúlt fél évtizedben már annyiszor le akartam ide írni, hogy most úgy érzem, azonnal le kell. Szóval köszönöm meg minden. Biztos, hogy nem ugyanaz az ember lennék nélküle (persze kötelező tréfaként itt meghagyom az olvasói szabadságot annak eldöntése kapcsán, hogy akkor ez most jó-e vagy rossz). De a Crisis ugyanúgy rongyosra hallgatódott, ahogy soktucat másik.
Timber Timbre - Magic Arrow
2013 novusztusából
Egyre inkább megkopó elmémnek kétségkívül vannak nehézségei, és talán ennek tudható be, amit most mondani fogok, de persze azért bízom benne, hogy mégsem. Szóval: nem emlékszem olyan alkalomra a Magic Arrow-val kapcsolatos nemisszámolomhány élményem közül, amikor nem azt gondoltam volna, hogy ez a világ legjobb zenéje. Persze biztos elfogult vagyok, merthogy Breaking Bad meg ilyenek, nadeakkoris. half nelson szerdáit mindig imádtam, éppen az ilyenek meg az olyanok miatt.
Boards of Canada - Dayvan Cowboy
2010 máriliusából
Akik egy kicsit jobban ismernek és/vagy néha olvasgatták, amiket ideharákoltam, tudhatják, hogy jómagam igen nagy rajongója vagyok a sztratoszférának, illetve a magasabb rétegeknek is, mondjuk úgy egészen addig a vonalig, amit Observable Universe-nek szokás tudományosan nevezni. De valószínűleg azon túl is nagy rajongója lennék a dolgoknak, ha fel tudnám őket fogni. Egyelőre viszont csak az emlegetett sztratoszférából merülünk alá, D-moll Hill barátom gyűjtése nyomán. Ő volt az, akivel ezt az egész blogoldát öt esztendővel ezelőtt nekiindítottuk. Akkor ez a kifinomult oldal volt a kiindulópont. Nehéz lenne elvitatni a jelentőségét.
Azóta pontosan 5-ször kerültük meg a Napot.
Egy kis intermezzo: tessék, ez már nem sztratoszféra, de így néz ki, amikor békésen visszatér a Szojuz-Союз:
Buzz Kull - I Disappear
2014 ápruárjából
Eleve milyen már saját posztok közül csemegézni. Gondolom, ilyen. Mert hát mindegyik közel áll a szívemhez, különben nem lennének itt. Meg én se lennék itt. Nem lettem volna itt ennyi időn át. Úgyhogy egyet kénytelen voltam. Stílszerű, aktuális meg ilyenek. Sajnos. Meg azért tényleg eléggé szeretem.
Deer Tick - Friday XIII
2010 augusztárjából
Mert ahol lehet hétfő 16, ott kell lennie egy péntek 13-nak is. Ezért e zene. De csak egyrészt.
Másrészt azért, mert.
Sőt, valószínűleg harmadrészt is azért, mert.
Negyedrészt viszont: mert ez még a kis oldalunk indulásának hajnaláról származik, pszichedélia eme posztjához nem is számolom, hányszor visszatértem az évek során a sétálóbasszusért, meg némi instant táncraperdülésért itthon, a lakásnadrágomban; mert hát ez azonnal garantálódott, csak a play-gombot kellett noszogatni hozzá, lehetőleg újra meg újra.
Így megy ez.
Utolsó kommentek