mixünk!

Utózöngék

KONCERTAJÁNLDA

 

 

 

 

 

lemezmustra.jpg

 

 

 

 

 

Címkék

2000es évek (423) 2006 (29) 2007 (24) 2008 (33) 2009 (56) 2010 (69) 2010es évek (250) 2011 (91) 2012 (96) 2013 (110) 2014 (73) 60as évek (66) 70es évek (72) 80as évek (81) 90es évek (174) akusztikus (23) alternatív (75) alternative (68) alternative rock (40) ambient (73) amerikai (262) angol (160) black metal (20) blues (32) brit (42) doom (27) downtempo (48) dubstep (21) egyzene születésnap (61) electro (22) elektronika (253) elektronikus (44) experimental (143) filmzene (50) folk (73) francia (63) funk (20) garage rock (21) hardcore (20) hard rock (30) hiphop (44) house (60) idm (22) indie (92) indie rock (28) instrumentál (25) izlandi (35) jazz (73) kanadai (25) klasszikus (23) krautrock (24) legcikibb kedvenc (25) magyar (70) metál (28) metal (40) minimal (32) német (51) new wave (26) ninja tune (21) noise (21) orosz (22) pop (97) post-punk (26) poszt rock (29) pszichedélia (172) punk (55) rock (299) shoegaze (28) soul (27) soundtrack (35) stoner rock (20) svéd (33) techno (105) zongora (28) Címkefelhő

Utolsó kommentek

én már múltam egyszer öt

2015.03.17. 02:11 - aki nincs



'akkor még négy éves voltam!' mentegetőzik a pisti amikor a szerelmi afférjairól kérdezik (12:54-nél), de most már persze minden más, hiszen 'hát már múltam egyszer öt ' (8:42-nél)

eljön az idő, amikor ezt egyszer mindannyian elmondhatjuk majd magunkról, ahogy most például épp az egyzene is.


amivel egyébként elég ambivalens viszonyom mostanában, de a régi szép időkben pont azt szerettem a legjobban, hogy akkor is érdemes volt elolvasnom a bejegyzést, ha már messziről is látszott, hogy nem fog tetszeni a zene; a hamiskásan éneklő (valaki szerint ez a szexepilje) szesztay dávid zenekara, az alterpoppal kacérkodó dav még akkor is borzasztó, ha egyébként egy félreértés miatt valahol a cédéim között ott lapul a point of view című debüt lemezük, de retinaturnernek mindent meg lehet bocsátani, az ilyen, már-már pintér bélás mondatok miatt, minthogyasszondja:

'Hát, mici néni, ha megbetegszem, pont most, amikor már csak két karnyújtásnyira van az a szép, frissen meszelt ház, most, amikor épp minden jóra fordul, most, hogy megvan a lottóhatos, most, hogy szerelmes vagyok abba a tehénbe, és ő is viszontszeret, hát, Mici néni, nem ajánlom kendnek, hogy ágynak essek, netalán megdegeljek, mert bármit kevert ebbe a fűszerbe, fölállok én onnét, és úgy fejbebaszom magát egy ásóval, hogy a falafel adja a másikat.'
ez volt az egyik kedvenc mondatom az egyzenében.

zeneileg a legnagyobb felfedezést itt a blogon henriknek köszönhetem, ő mutatta rodriguez jr siempré siempréjét, ami azóta is az egyik kedvenc csilingelős tételem, aphex twin nanoujának a párja, karácsony, hó, gyerekkor, csupa olyan dolog ami már múlt (egyszer öt!). ő akkor nem szolgált háttér infóval, azóta sincs nagyon mivel, talán csak annyit érdemes tudni, hogy az iszonyú hülye című (megasoft office), de amúgy zseniális f-communications downtempo válogatás sorozatának első részén jelent meg.

nagyon sokat köszönhetek gyurmapóknak, többek között azt hogy idekerültem - ez a folyamat nagyrészt a világ egyik leginkább alulértékelt szexi hipszterjének (de tényleg lányok, nézzetek már utána!) louis aguilarnak a six feet under című számával kezdődött. ez számomra azóta is az egyik legbrutálisabb szomorúság adag, amit a fülemen keresztül magamba tolhatok, ami pedig amúgy is veszélyes anyag, mert '(...) hogy a bánat árkokat váj ám az emberi szívben, s ezek aztán megkövetelik a magukét, s meg akarnak telni megint. a bánatot követelik. s így nem találja némely ember a nyugságát soha többé, és semmiben a világon.' - mondta füst milán. 'legszebb pillanataimban hallgatva is úgy érzem, mintha egy éles késsel vésnék fel a szívemre a kottát és dalszöveget hangról hangra.' mondta gyurmapók. 'hét perces, gitárhúrok közötti zuhanás, lépésben tartott lovakkal a szakadék felé' - mondtam én.
'that's all: having fun!' mondja közben ő.

és ha már születésnap, egy kis ajándék, abból kiindulva, hogy hátha van olyan búslakodófüggő, mint én, akinek például ebből a számból sose elég; íme egy rövidebb verzió, amire kishazánk egyik legjobb gitárosa, kardos dániel próbálgatja az újdonsült gibsonját:



aztán úgy alakult, hogy míg én egyre ritkábban írtam ide, addig több számomra nagyon kedves ember viszont szerencsére egyre gyakrabban, közülük is leginkább plank.tone bejegyzései voltak azok, amik közül szinte mindegyikre úgy éreztem, hogy a fülemből vette ki őket, egyik jobb volt mint a másik, zeneileg úgy tűnik hasonló a hangolásunk. tőle több (ha a lájkok számítanak akkor szinte mind bosszantóan alulértékelt) zenei csemegét mondhatnék (pl a barrio lindo, akik mit ad isten, pont annál a kiadónál vannak, akikről a tavalyi szülinapi posztot írtam, vagy az egyik kedvenc scratchem - igen tudom, ez elég hülyén hangzik, de ugye én amúgy is gyűjtöm a hülye kedvenceket - berry weighttől,  aztán ott a zseniális török bagázs, az imam baildi, akiktől mondjuk pont nem a kedvencemet írta meg, ezért máris itt egy újabb indok zenét hallgatni:)

de a sok nagyon jó poszt közül talán mégiscsak a tor drum therapyjáról szóló bejegyzését választom, még akkor is, ha arról már egy évvel hamarabb én is írtam az akkori évértékelőben, és persze csupa jókat. leginkább érzelmileg fontos ez a bejegyzése a többi közül (mégicsak egy gyógyulás egyik állomása), de az is mellette szól, hogy elrejtette benne tor zseniális downtempo mixét is, és így a figyelmes olvasó akár egy órányira is elrepülhet a monitortól - és jobb pillanataiban ez volt a másik, amit én nagyon szerettem (volna) az egyzenében, hogy hiába az egy zenés koncepció, ha csak egy zenén keresztül is, de abból út nyílhat további jobbnál jobb dolgok felé, akkor attól csak több lehet az olvasó. ha meg nem, és már az az egy is sok, akkor nem, hála istennek semmi nem muszáj, de nem kattintatni úgy, hogy van hova, még mindig jobb, mint ha valaki kattintani akar, de nincs mire - aztán az is lehet, hogy mint annyi mindenben, ebben is tévedek.

és az egyzene egy időben nekem azért is fontos volt, mert részemről volt egyfajta családias hangulata, már csak azért is, mert juanitalenteja most is épp itt értelmetlenkedik mellettem, ahelyett hogy aludna. így fordulhatott elő, hogy voltak olyan bejegyzései, amiket én írtam meg helyette (például), meg olyan is, amiket ő írt meg helyettem (például), és mindez rettenetesen romantikus, de nekem a legkedvesebb posztom ezektől függetlenül is pont egy olyan, amihez speciel semmi közöm nincs (és még csak a zenét se én mutattam neki, ami a mi kapcsolatunkban elvileg teljes képtelenség), viszont nagyon sokat köszönhetek én is ennek a bejegyzésnek:

ez volt a szláv sorozatának (nyelvész lévén sajnos vannak ilyen perverziói, itt az egyzenén se bírt magával, próbálkozott oroszokkal, illetve a mirrel közös lengyel zenéket bemutató, külön profilt kapó polishyourearssal, ami azért megélhetett volna több bejegyzést is) a floexet bemutató posztja, amit aztán floex kirakott a facebook oldalára is, bár egy mukkot nem értett belőle, viszont ezen keresztül elkezdtek levelezni, majd a vége az lett, hogy meghívott minket magához, és ebből egy azóta is tartó barátság született, ami részemről zeneileg is nagyon fontos, rengeteget köszönhetek neki, többek között ennek a hangjátéknak a legjobb pillanatait is - nagy titok hogy ebben kiadatlan, illetve félkész floex darabok is bujkálnak, ráadásul a samorost első részének a szkeccseiből is, amiért sok rajongó bármit megadna - és itt a jó hír, hogy tényleg jön a harmadik rész is, aminek persze ismét zseniális lesz a zenéje, hiszen például itt is thomas klarinétozik (és - de pszt, ez is titok - ő is aki nyüszít;)

és immár részemről kész a leltár. nagyon köszönet mindenkinek, aki életbe tartotta eddig is ezt a blogot, elképesztő kincsek halmozódtak itt fel. ahogy én is öregszem (bár még csak egyszer múltam öt!), egyre hálásabb vagyok az olyan pillanatokért, amikor az ember tudja hogy valaminek vége, de így legalább van ideje elmondani vagy megtenni azt, amit még el vagy meg kellene - hány és hány olyan dolog volt már az életemben, amiről bezzeg ezt nem mondhatom el, és ezek aztán bennem maradtak, felkúsztak a gerincemen, és néha nyomnak éjjelente, mint valami kavicsok. kihasználva ezt a lehetőséget, és ilyenformán hű maradva azon idegesítő szokásomhoz, hogy mindig túl sokat írok (most is csak ötöt kellene ugye), itt a plusz egy, a bónusz, az a túlzás, ami talán már nem kellene, az ötös listán a hatodik; annyi mindenkiről írtam már egyzenét, de pont róluk nem, és már hónapok óta nyom, hogy ezt még meg kellene, ők se maradjanak ki, ha már a többiek nem, szóval itt van ez a zene, az én utolsó egyzeném, még akkor is, ha ezt a drámázást is ellőttem már egyszer (és egyébként kissé másképp de tulajdonképp előtte is, amiben külön poén, hogy az arcihve épp most, az egyzene születésnapján lépett fel a hajón):


ők egy koppenhágai duó, az antenne, ami két magányos ember együttzenélése, egy multiinstrumentalista zsenié, aki a bimbózó produceri karrierjét félbehagyva elkezdett egyre befordulósabb, önmaguknak szóló alapokat gyártani, és közben szebbnél szebb történeteket kitalálni egy nemlétező férfiről, aki a fókákba szerelmes (és ami egyébként dániában könyv formájában is megjelent),  meg egy sokat megélt nőé, aki világéletben énekes akart lenni, de ehelyett inkább családanya lett, aztán az egész családját elvesztette egy balesetben, és utána negyvenévesen elkezdett újra énekelni; és ebből lett az antenne. eddig három lemezük volt, egyik jobb mint a másik, a szomorúság elegáns tökélyre fejlesztése volt az övék, aztán elhallgattak, és már évek óta ezt csinálják, de elvileg most mégiscsak van mit mondani, mert ígéretük szerint készül a negyedik. koppenhágában amúgy is nagyon durva kikötők vannak, (emlegettük is már őket) de úgy sétálni a kivilágítatlan nordhavnen magukba süllyedő hajói között, hogy közben ezt hallgatod, az egy nagyon erős megtapasztalása annak a grönlandi módszernek, amit az egyik kedvenc könyvem így ír le:

sokféle módon próbálkozhatunk depressziónk leplezésével. hallgathatunk bach-orgonaműveket a mi urunk megváltónk-templomban. egy zsilettpenge segítségével kirakhatunk zsebtükrünkre fehér porból egy csíknyi jó hangulatot, és beszívhatjuk szívószálon. segítségért is kiálthatunk. legjobb telefonon keresztül, akkor mindjárt arról is gondoskodhatunk, ki legyen az aki meghallja.
ez az európai módszer. abba reménykedni, hogy ha tesz valamit az ember, ki tud mászni a bajból.

én a grönlandi módszert választom. ez abból áll, hogy az ember belesüpped fekete hangulatába, mikroszkóp alá helyezi vereségét, és elidőz a látványnál.

nem tudom hányan vagyunk, akik ilyennel szórakoznak, de remélem hogy nem vagyok egyedül, aki olykor látja, hogy ez a vereség, ez, ez tulajdonképpen szép, a picsába is. mikroszkóp és vereség függő, de néha már-már gyönyörű.
és nekem valami ilyesmi volt az egyzene is.

Címkék: dán egyzene születésnap






A bejegyzés trackback címe:

http://egyzene.blog.hu/api/trackback/id/tr537275261

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.