mixünk!

Utózöngék

KONCERTAJÁNLDA

 

 

 

 

 

lemezmustra.jpg

 

 

 

 

 

Címkék

2000es évek (423) 2006 (29) 2007 (24) 2008 (33) 2009 (56) 2010 (69) 2010es évek (250) 2011 (91) 2012 (96) 2013 (110) 2014 (73) 60as évek (66) 70es évek (72) 80as évek (81) 90es évek (174) akusztikus (23) alternatív (75) alternative (68) alternative rock (40) ambient (73) amerikai (262) angol (160) black metal (20) blues (32) brit (42) doom (27) downtempo (48) dubstep (21) egyzene születésnap (61) electro (22) elektronika (253) elektronikus (44) experimental (143) filmzene (50) folk (73) francia (63) funk (20) garage rock (21) hardcore (20) hard rock (30) hiphop (44) house (60) idm (22) indie (92) indie rock (28) instrumentál (25) izlandi (35) jazz (73) kanadai (25) klasszikus (23) krautrock (24) legcikibb kedvenc (25) magyar (70) metál (28) metal (40) minimal (32) német (51) new wave (26) ninja tune (21) noise (21) orosz (22) pop (97) post-punk (26) poszt rock (29) pszichedélia (172) punk (55) rock (299) shoegaze (28) soul (27) soundtrack (35) stoner rock (20) svéd (33) techno (105) zongora (28) Címkefelhő

Utolsó kommentek

brian eno - an ending

2012.12.21. 12:00 - aki nincs



ending.jpg

elromlani milyen szép
mondja krusovszky.

a világgal való kétes viszonyomat az is jól mutatja, hogy a gyakran hallgatott számaim jelentős része tökéletes lenne a világvégére. a legtöbbről írtam is, sajnos, hiszen az alkalomra kellett volna tartogatni őket, más kérdés, hogy effajta alkalom volt már, és lesz is még bőven; mármint világvége. az epic45 kérdése, hogy how much more, do you want teljesen aktuális lenne világvégén is, de leginkább az iron & wine lopott házaival búcsúznék, főleg akkor, ha nem nagyon lenne idő az effélékre, az csak egy perc, várjál végítélet, egy perc, és jövök. ha nem a világnak lenne vége, csak nekem, így személyesen, akkor először is innék egy kávét, másodszor pedig akkor a cat powert tenném be inkább, és a maybe notot ó, a lánglelkű költő, persze hogy női hangoktól pusztulna el a legszívesebben.

de most ne személyeskedjünk; induljunk ki abból, hogy mindennek vége, ebben az esetben lenne a dologban valami nagyon megnyugtató. az, hogy a dolgoknak végük is van, hogy ezen keresztül mégis mindenki a része lesz valami nagy büdös egésznek, amit nevezhetünk földnek, világnak, világegyetemnek, tök mindegy, és még el se romolhat külön külön semmi, mert az egész egyben, szép nyugodtan elvándorol a semmibe, és csillagok maradnak utánunk, vagy még az se; minden véget csak így, pontosan és szépen, ahogy a csillag jár az égen, úgy lenne érdemes végigcsinálni. elromlani tényleg szép, kár hogy mi emberek általában kapkodunk, kapaszkodunk, akarunk, és ettől olyan giccses, meg szánalmas lesz minden. 

ilyen szempontból tényleg tök megnyugtató lenne, ha a maják tudnának valamit, amit mi nem; eleve nagyon jót tenne a mostani kornak, ha végre valaki tudna valamit, amit mi nem, másrészt a sok tudásban úgy tűnik, csak azt nem tanultuk meg, hogy hogy ne csesszük szét a dolgokat, már elnézést, itt magamról is beszélek természetesen, meg persze mindenki másról; megtehetné nekünk azt a szívességet a sors, vagy hogy kell őt nevezni, hogy nem hagyja, hogy mi tegyük tönkre magunkat, hanem rábízza valami ügyesebb erőre. remélem az univerzumnak, az elemeknek, meg az effajta nagyfiúknak van annyi stílusuk, hogy olyan szépen csinálják, ha már csinálni kell ezt a radír dolgot, amilyen ez a brian eno szám:

bár van abban valami kínos, vagy ha szelídebben állok magamhoz, akkor megmosolyogtató, hogy az utolsó posztokat is ennyire teleírom, dehát mindennek az ellenkezője is igaz mindig; ha mindegy már úgyis, akkor miért ne írhatnék még brian enóról is.

az őt esetleg nem ismerőnek (ha van ilyen, az mindenképpen várjon még a világvégével, és hallgassa meg a music for airportsot mindenképpen, volt már róla szó itt is, igaz, kicsit másképpen) ez a mély, nyugodt, és valószínűleg bölcs férfiú, aki inkább hasonlít egy fizika tanárra, mint egy rocksztárra, pedig david bowietől (a survive is optimista világvége zene lenne!) az u2-őn át a coldplayig sok stadiondöngető köszönhet neki sokat, a microsoftról nem is beszélve (ő csinálta a klasszikus windows bejelentkező zenét, tudod az a két másodperc, amit minden újraindításnál meghallgathattál, nyugtatva megtépázott idegeidet, hogy aztán megint indíthasd újra). sok egyéb érdemei mellett ő az ambient öregapja is, neki köszönhetjük ezt a fajta megközelítést, amikor a zene alulról akar hatni, mintegy megágyazva a hallgatónak, és nem lerohanva ágynak dönteni, mint ahogy azt sok fasza rockzenész tenné a legtöbb nővel, akivel találkozik.

egyébként ez is, mint annyi minden, egy kisebb fajta világvégével kezdődött; briant hetvenötben elütötte egy autó, amit hosszú ágyban fekvés, és kórházi kezelés követett. egy szebb világban van zene a kórházban, sőt, az ember meg is kérheti a nővérkét, hogy mit tegyen be, eno egy tizenhetedik századbeli hárfalemezt kért, innen is látszik hogy milyen jeles férfiúról van szó; a nővérke viszont távozása előtt elfelejtette feltekerni a hangerőt, így a kinti zajokból legalább annyi hallatszott, mint magából a zenéből, brian pedig nem tehetett mást, mint megadta magát az élménynek; aztán nagyjából ebből lett az ambient. a világvégére való tekintettel attól most eltekintek, hogy a stílus későbbi életútját is részletesen taglaljam, (akit bővebben érdekel, egy csomó jó magyar ambient honlap van, például ez) ami nagy kár, főleg, mert az átlagos zenehallgató legtöbbször a kilencvenes évek vérgagyi trance zenéinek a kiállásaiban találkozhatott vele legtöbbször, igaz később ezt már chilloutnak nevezték, de akkora különbség a chillout meg az ambient között, mint egy egyéjszakás kaland, és egy közösen megtervezett gyerekkészítés között; végülis van közük egymáshoz, de nem jó, ha összekeverjük őket.

ehhez képest meglepő, hogy alig dolgozták fel brian eno-t, pedig annak idején a trance tényleg ilyen egyszerű volt (lásd a puffogós körökben nagy karriert bejárt samuel barber témát, ami egyébként szintén világvége kompatibilis), egy szép elszállós dallam alá berakni a négy per négyet, és kész. azért emlegetem ennyit a trensz zenét így a végre, mert nem mehetek el szó nélkül (világvége ellenére sem lesz egyzene, most már minek változzon meg az ember) a leama & moor újradolgozás mellett, ha az an endingről van szó; ifjabb zsenge korom (nekem is volt olyan!) nagy kedvence volt, bevallom őszintén, és még most, a mai füllel is megdöbbentően jól sikerült remix (szinte már mintha max coopert hallanánk), ahhoz képest, hogy pont az, amit eddig szapultam; egy szép dallam alatt tücögő négypernégy. de mégis úgy lehet rá bólogatni, hogy a repülés valahogy megmaradt, és a szépség is, ha lehet ezt ilyen egyszerűen mondani; akit nem zavar a durrogás, viszont nem akarja a világvégét végigaludni, az hallgassa meg ezt a változatát is, így legalább tovább tart:

Címkék: trance ambient világvége elektronika






A bejegyzés trackback címe:

https://egyzene.blog.hu/api/trackback/id/tr584975908

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.