mixünk!

Utózöngék

KONCERTAJÁNLDA

 

 

 

 

 

lemezmustra.jpg

 

 

 

 

 

Címkék

2000es évek (423) 2006 (29) 2007 (24) 2008 (33) 2009 (56) 2010 (69) 2010es évek (250) 2011 (91) 2012 (96) 2013 (110) 2014 (73) 60as évek (66) 70es évek (72) 80as évek (81) 90es évek (174) akusztikus (23) alternatív (75) alternative (68) alternative rock (40) ambient (73) amerikai (262) angol (160) black metal (20) blues (32) brit (42) doom (27) downtempo (48) dubstep (21) egyzene születésnap (61) electro (22) elektronika (253) elektronikus (44) experimental (143) filmzene (50) folk (73) francia (63) funk (20) garage rock (21) hardcore (20) hard rock (30) hiphop (44) house (60) idm (22) indie (92) indie rock (28) instrumentál (25) izlandi (35) jazz (73) kanadai (25) klasszikus (23) krautrock (24) legcikibb kedvenc (25) magyar (70) metál (28) metal (40) minimal (32) német (51) new wave (26) ninja tune (21) noise (21) orosz (22) pop (97) post-punk (26) poszt rock (29) pszichedélia (172) punk (55) rock (299) shoegaze (28) soul (27) soundtrack (35) stoner rock (20) svéd (33) techno (105) zongora (28) Címkefelhő

Utolsó kommentek

susumu yokota - i close the door upon myself

2013.01.06. 13:04 - aki nincs



az új rossz dolgok jobbak mint a régiek! ha másért nem, hát azért, mert ezek legalább újak. látható, hogy milyen pozitívan tekintek a jövőbe, egyébként meg, most hogy izlandból kiszabadultam, azt se tudom merre nézzek, csupa lehetséges egyzene körülöttem a világ.

susumu yokotát hoztam így elsőre, egyrészt, mert selypítve ez az egyik legjobb név a világon, másrészt, mert nagyon régi kedvencem, és szinte szégyen, hogy nem volt eddig szó róla a blogon, harmadrészt, meg mert az évvégi piromán leltáromról szégyenszemre lefelejtettem, pedig neki is volt kétezertizenkettes albuma, a dreamer, ami a jól sikerült yokota lemezek népes táborát gyarapítja.

mondjuk van is miből a tejbe aprítani (ezt a mondást akárhogy is igyekszem, nem tudom százszázalékosan értelmezni): a dreamer a huszonharmadik lemeze (!!) selypítve, de ha az összes művésznevén, meg közreműködőkkel készült albumait egybe számoljuk, akkor a krisztusi mennyiséget is túllépte már az elmúlt húsz év alatt; borzongató belegondolni, hogy napi hány órát tölthet zenéléssel ez a 'dolgos kis japán'.

ez az elképesztő mennyiség viszont az ő esetében nem megy a minőség rovására: a kilencvenkilences sakura (az egyik csúcsmű) óta nagyjából egyenletes színvonalú nagylemezekkel jön ki, valami elképesztő félúton a magányos, nagyvárosi techno, és a japán kultúra varázslatos mesevilága között. a korai, főleg az ebi álnév alatt kijövő dolgaiban még búsan kattogó tb 303-asok és tr 606-asok zakatoltak, és yokota leginkább a techno és a house zajos tájain barangolt, aztán egyre színesebb hangmintákon keresztül egyre lassabb, álmodozósabb zenékhez vezetett az út, míg eljutott mondjuk az utolsó előtti mother című lemez szinte már barokkos pillanataihoz. susumuban az a legjobb, hogy eddig akármerre is járt, a fantáziáját is vitte magával, izgalmasabbnál izgalmasabb zenei megoldások váltogatják egymást az életművében, még akkor is, ha ezek végeredménye azért nem lett mindig kimondott hallgatóbarát. nézzük is meg ezt a videót, a kodomotachit a már emlegetett sakuráról (japán szakosok tudják, hogy ez cseresznyefa virágzást jelent, japánfanok pedig tanúsíthatják, hogy a japánoknak ez mit jelent, kábé mint amit nekünk régen a május elseje), aminek semmi köze az én nagy kedvenceimhez, az illusztrációnak is választott kodamákhoz (ugye mindenkinek megvan a vadon hercegnője?), ellenben a másik nagy rajongásomhoz, a gyerekekhez annál több. azt meg ki gondolná, hogy egy joni mitchell szám forog a samplerben, teljesen más dimenziókba kerülve az eredetitől:

a sakura mellett még nagyobb kedvencem a talányosan symbolra keresztelt lemeze, amelyiken bebizonyítja, hogy azt a legtöbbször kínos jelenséget, amikor is klasszikusokat dolgoznak fel modern köntösben (lajkó félixet kérdezik egy interjúban, hogy mi a véleménye edwin martonról, a választ itt találod) lehet ötletesen, játékosan, és zeneileg izgalmasan is csinálni, amitől a végeredmény csak több lesz, nem giccsesen kevesebb, és még stradivari se kell hozzá. az egész lemez mintha a disney féle (bocsi johnny depp és burton fanok, egyébként én is csípem őket, de az övék szerintem annyira gyengére sikerült, hogy az már ciki) alice csodaországbant néznénk némi jól sikerült tudatmódosító hatása alatt, és addig a negyven percig, amíg szól a lemez, úgy éreznénk magunkat, mint egy eltévedt gyerek, akivel bármi megtörténhet a varázserdőkön, tündéreken és táncoló növényeken keresztül a zongoraórán elsumákolt muszorgszkij darabig. mert van itt minden, ami úgyis rémlik mindenkinek, ha máshonnan nem, a suliból: bach, saint-saëns, ravel, beethoven, debussy, csajkovszkij, rachmaninov, händel, prokofjev, schumann, brahms, és a többi nagy öreg, de itt van például john cage is, a varázshangokat pedig a már itt is emlegetett meredith monktól kölcsönözte. ezek az ismerősök, közhelyek, kedvencek és tananyagok viszont csak másodpercekre köszönnek be, mintha tényleg egy elvarázsolt erdő lényei kacsingatnának ránk a fák mögül, egy motívum a diótörőből, egy az állatok farsangjából, de máris a rómeó és júliánál járunk, a végeredmény pedig fényévekre van a szokásos klasszikusokat feldolgozó albumoktól; egy teljesen önállóan értelmezhető egész, egyszerre ismerős és ismeretlen varázslemez, háromnegyed óra gyerekkor, amitől talán végre összemegyünk egészen kicsire, annyira, hogy beférjünk olyan nem létező helyekre is, ahova a sok buta felnőtt nem. már csak azért sem, mert ők tudják, hogy nem léteznek, azt viszont nem tudják, hogy sok minden éppen attól kezd el létezni, mert tudják róla hogy nem létezik.

az egész lemez meghallgatható akár a jutubon akár itt is, külön számot csak az egyzene miatt emelek ki; részemről talán a magamra zárom az ajtót tetszik a legjobban, alighanem a címe és a régi zongoraórák emléke miatt, de a hosszú selyem híd is gyönyörű, az alvó erdőről nem is beszélve.

I Close the Door Upon Myself by Susumu Yokota on Grooveshark


abban a bizonyos gyerekkorban az utóiratok miatt szerettem a legjobban levelezni, főleg, mert mindig úgy írtuk hogy p.s., és ettől egyszerre éreztük nagyon műveltnek és nagyon fontosnak magunkat, volt olyan levél, ami tulajdonképpen csak p.s.-ekből állt, gondosan sorszámozva, arról nem is beszélve, hogy az olyan vallomásokat, mint hogy 'én is téged' a legfrappánsabban p.s.-ekbe lehetett közölni. remélem más is így van / volt ezzel, mert ez már a p.s; a tavalyi év egyébként is szívszorító búcsú listáját decembertől még egy zseniális énekesnő gyarapítja, az egyébként fájdalmasan mellőzött fontella bass, akit leginkább a cinematic orchestrának énekelt gyönyörűségeken keresztül ismerhetünk. az egyiknek susumu is készített remixet, innen az apropó, érdemes meghallgatni.

Címkék: japán klasszikus komolyzene experimental meredith monk kortárs komolyzene susumu yokota






A bejegyzés trackback címe:

https://egyzene.blog.hu/api/trackback/id/tr385000964

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.