Bábel tornyát Babilonban akartuk megépíteni. Addig az emberiség egy nyelvet beszélt. De mint mindig, már teremtésünktől kezdve túl nagyra vágytunk, az Istenhez vezető utat akartuk leegyszerűsíteni. Az utat amiről akkor tértünk le amikor letéptük az almát és beleharaptunk. Rágás közben jöttünk rá, hogy ez így nem jó. Már késő volt. Nem tudtunk utána megszólalni.
Azonban hitünk erős maradt és előre vitt minket, megtaláltuk a kiskapukat. Ha nyelvünk nem lehet közös, hát teremtünk együtt egy újat amivel érzéseinket tudjuk kifejezni. Elkezdtük püfölni a kidöntött száraz almafákat, sípokat faragtunk belőlük, állatok szőrét kötöttük rájuk, hogy ha fáj, hogy ha örül a szív, de ezt elmondani nem lehet mert a másik nemérti, mert már nem beszélünk egy nyelven, mégis megérezze hogyan dobban az, a testbe rejtve.
A zajjal a csendet űzzük el. A csend az elmúlás “soundtrack-je”. A zene a létezésé.
Utolsó kommentek