év elején összegező listákat írni felettébb eredeti és főleg izgalmas dolog, így miután túltettük magunkat ezen a megdöbbentő fordulaton, rögtön jöjjön is egy másik, ilyenkor szintén ritkaságba menő tevékenység; az új évi fogadalom! fogadom hogy nem írok sokat, feleslegesen, és megtanulok röviden fogalmazni.
és ahogy ezt illik, az alábbiakban máris megpróbálom mindezt gyorsan megszegni.
mert a szavak olyanok, mint a régi haverok, ültök valami romkocsmában, és a múlt időről beszélgettek, elvileg, de aztán egy átkos pillanatban rádöbbensz hogy csak egyetlen dolog miatt vagy most ott velük, mégpedig azért mert megöregedtél; és ezt leginkább abból tudod, hogy mindazok a dolgok, amik akkor történtek, amikor még nem voltál öreg, nevetségesen felértékelődtek, így többek között ők is. mintha olyan szép lett volna az, amikor még ilyenkor az év elején szügyig benne voltam ebben a listapornó effektusban, amikor mindenféle nevek és felekezetek mindenféle neveket és felekezeteket irkálnak le, amit böngészve a sznobságon át az utálaton keresztül az őszinte érdeklődésig sok mindent kiválthat a fogyasztóból; de sajnos amennyire én emlékszem, az utóbbit a legkevésbé. sose gondoltam volna például hogy mostanra eljutok oda, hogy idén (azaz mától nézve tavaly) mindössze egyetlen listát néztem végig, egy kedves lemezboltos-blogíró ismerősömét, aki a világzenében, és a magyar kiadványokban penge; nagy megdöbbenéssel vettem észre hogy van új tárkány művek lemez, aminek konkrétan címesincs; rászántam egy kis időt, a kritikáját elolvastam, a lemezt meghallgattam, de egyetlen szóval sem értettem egyet, nekem olyan szinten lett hallgathatatlanul rossz ez az új lemez, amennyire a debütálást szerettem, így ezen elszontyolodva el is ment a kedvem a további listaböngészésektől. így nem tudom hogy mi volt a trendi, mi nem, nem érdekel hogy pitchfork épp mitől van elájulva, nem érdekel a recorder menő és nem annyira menő zenészei kedvenc toplistái, ahogy nem érdekel a boiler roomot néző ultramenő hipszterek aktuális istenei sem. végképp be lettem a saját hét tornyomba zárva, és már sosem menekülök. ellenben ez egyre kevésbé zavar, az viszont igen, hogy még mindig nem vagyok elég okos ahhoz, hogy pontosan tudjam, hogy ez már az öregség-e, és a belefáradás, vagy ez már az a bölcsességgel járó megnyugvás, amit egy darabig úgy hajkurásztam, mint más a biztos egzisztenciát.
akárhogy is van, azt sem tudom hogy miért lenne jó bárkinek is átverekednie magát ezeken a betűhalmazokon, a régi haverokon, akikkel itt iszunk a kocsmapadon, és merengünk a szép időkön; de ha már idáig elküzdötte magát a kedves olvasó, ne maradjon már zene nélkül. részemről az év legszebb albuma - figyelem, újabb meglepő fordulat! - izlandi (és nem a nagy nevek idei eresztése, pedig idén volt új múm -!-, a szokásos sigur, és emiliana torrini is, ráadásul ebből mindegyik igen jóra sikerült, még a sigur is sokkal jobb mint az utóbbi kettő), ami már csak azért is érdekes, mert - bár ezt nyilván nehezen hihető, de - nyár óta nem nagyon hallgatok izlandi zenéket. akkor volt egy árvízzel és kiállítással egybekötött izlandi estém, amire annyit készültem, hogy utána jól esett messzire kerülni ettől, és akkor most el is lőném a 2013-as irodalmi nobel díjat kapott alice munro kevés jó mondatai közül (összesen két novella tűnik jónak eddig tőle csak, ami ilyen rangos elismeréshez képest igen karcsú, de ebbe ne itt menjünk bele) az egyiket, miszerint
'kell, hogy legyen egy hely, amelyre gondol az ember, amiről tud, és talán odavágyódik – de sohasem sikerül meglátnia.' - kicsit coelhos, de attól még igaz, keresnem kell magamnak egy új izlandot. ettől függetlenül egy kissé talán túl monumentális mix lett a végeredménye ennek az izland buzulásomnak, amire még így is nagyon büszke vagyok, majdnem négy órában ad viszonylag átfogó képet az izlandi zenei felhozatalról, az ambienttől a diszkóig, ezek után persze hogy idereklámozom szegényt. két részre van bontva, mert hogy az effajta teátrális koncepciókhoz még mindig nem vagyok elég öreg, az egyik a reggelitől a napnyugtáig, az ilyen délelőtti, lassúbb, meg délutáni utazgatós, tennivaló zenékkel, a másik pedig a sötétedéstől a hajnali derengésig, amikor egy vad, partis éjszakán át eljutunk egészen a zongoráig. érdekes módon, hiába sorakozik fel több mint száz előadó (!) ebben a bizonyos mixben, még így is rengeteg gyöngyszem maradt ki, bizonyítva ezt a tényt, nincs ott például mikael lind sem, akinek az unsettled beings című albuma volt az egyik legkellemesebb fülbevalóm 2013-ban. ami nem sikerült például az új message to bearsnak, vagy a második hiatusnak, esetleg az idei nils frahmoknak (biztos velem van a baj, de nekem a spaces már-már csalódás, az f.s. blummal közös újrázás jobban tetszett ) az simán sikerült ennek az izlandon élő svéd fiatalembernek; semmi felesleges művészkedés, nem túl komoly, nem túl szomorú, szinte teljesen akusztikus hangzású szobazene, amitől a füled teleken és nyarakon keresztül erdőket és mezőket jár be, mígnem eljut ugyanoda, ahonnan indult, de mégis egy picivel több lett közben, ami igencsak becsülendő. külön számot nem is lehet nagyon kiemelni, az egész egyben fogyasztva az igazi, mégsem válik megterhelővé azalatt a háromnegyed óra alatt; a kedvencemet az éteri szépségű, és mosolygásra késztetően építkező old tales of folly-t viszont érdemes megemlíteni, egyrészt mert a már itt is sokat emlegetett (és elvileg hamarosan új lemezzel jelentkező!) low roar torka hangoskodik benne, másrészt pedig ez az a sigur rós szám, ami szebb és jobb, mint az utóbbi hét év bármelyik sigur felvétele. érdekes módon még sem ez kapott hivatalos klipet, hanem a fura címe ellenére gyönyörű refuge of the rats, igaz elég szörnyűt, ezért nem is ezt, és nem is a már-már túl szép, kékes derengésben úszó izlandi tájakon időző there are more things videóját fogom most ide beszúrni, hanem stílszerűen az album teaserjét, ami a lemez legszebb számai között még elmosódott fekete fehér képeket is felvonultat, ha ezek után nem kaptok kedvet a teljes album meghallgatásához, akkor azért ettől függetlenül is tegyetek vele egy próbát:
ha már videók, az év legjobb klipje nekem egyértelműen a harmadik peder albumot beharangozó kisfilm, a ghost of your smile. a lemezről máshol írtam már egy csomót, így itt most meg se próbálom, elég annyi hogy a lemez is van olyan jó, mint a videó, még ha ez utóbbi egy kicsit jobban un. 'odabasz':
a futottak még kategóriában mindenképpen érdemes megemlíteni a rhye open-jét, ebben is benne van valami olyan, amitől az ember szívébe beleköltözik a monitor, vagy fordítva. a rhye egyik felét adó milosh-ról amúgy is muszáj énekelni, ha a kétezertizenhármat zenéljük össze, ha lehet ilyet mondani hogy az év zenei embere, hát akkor részemről mindenképpen milosh az, a gyönyörűen kiforrott popzene élhangja. a dán robin hanniballal közös rhye formációja sikeresen ugrotta át a világ ingerküszöbét, és hozta el nekik azt a felhajtást, amit a debütáló women című lemezük finoman szólva is megérdemel, idén ez volt az a csoda, ami tavaly a michael kiwanuka. igaz, fink is kiadott egy gyönyörű, nagyzenekarral leöntött koncertlemezt, de játsszuk azt, hogy az effajta összegezősdi most nem ér. ráadásul a rivaldafény ellenére közben volt ideje összerakni a negyedik szólólemezét, a jetlagot, ami, bár a hozzáértő szakik részéről divat leszólni hogy milyen egysíkú, de szerintem pont az benne a jó, hogy pontosan illeszkedik a többi milosh album közé; míg milosh első szólólemeze a naív életörömről szól, amit egy öröknek tűnő szerelem könnyen kivált az emberből, a második pedig az ennek elvesztésével járó depresszióról, a harmadik az útkeresésről, míg ez a negyedik a józanságról, a beérésről, ami egy komoly házasembertől teljesen érthető. és mondjon bárki bármit, nagyon kevesen használják olyan elképesztően kifinomultan az elektronikát, mint milosh, például nekem a hear in you az a szám, ami sokaknak a james blake féle retrograde volt - apropó james blake, bár szerintem egy hangyányit túl van lihegve az úriember, de tisztességes megoldás volt az idei újrázása is, ami még úgy is megugorja az előző lemez lécét, hogy közben az átlagos zenefogyasztó hallja azt is, ahogy leveri. ugyanebben a túlrajongott, de valahol mégiscsak jogos mezőnyben kell megemlíteni az új zélandi kislányt, a lorde-t, akinek egyrészt a royal című száma részemről az év leginkább hallgatható fülkukaca (óvatosan, ha egyszer meghallod, órák múlva is azt énekled hogy róóóóóóóóóóóóóójal, a másik ilyen a yylvis féle, de nem a rókás, hanem a dubstepes, igaz, ez csak zenének hallgatva nem lehet valami kellemes, de videóval cserébe zseniális), másrészről neki is sikerült úgy népszerűvé (=pop, celeb) válnia, hogy közben mind hangszerelésben, mind szövegvilágban nincs agyonkozmetikázva, ráadásul gyönyörű is, ha így nézzük, hosszú idő óta a most először van egy kevés okunk bizakodóan nézni a jövő elé, mármint popzeneileg. a kis hölgy debütálása egyébként szintén nagyon igényes és kellemes lett, a női mezőnyben teljesen jogos versenyző lenne, de julia hortner persze megelőzi, bár ez el is várható ismerve julia eddig lemezeit, meg őket kettőjüket egymás mellé tenni pont az érem két oldala, az egyik kedves és szórakoztató, és visszafogott, míg a másik monumentális, nehéz, és durva; nem csoda ha inkább lorde-től pisiltek be a hozzáértők. viszont bármennyire is sznobok vagyunk, érdemes megnézni a lorde bemutatkozó videóját, bár jócskán hiányzik belőle az a valami, amitől zseniális lenne, de még így is annyival jobb mint a legtöbb egyéb popzenei próbálkozás (élén az aviichi féle hamis borzalmakkal, vagy a miley ásításra elég meztelenkedéseivel) hogy hozzájuk képest nem is lihegték túl szegényt:
ha meg már túllihegés, érdemes beszélni szerencsétlen four tetről is, akinél már részemről rég nem az a nagy kérdés hogy ő-e a burial, vagy sem, hanem hogy milyen tipikus példája a korabeli hőseimnél egyre gyakrabban előforduló teljes meghülyülésnek; hiába az ingyenes megjelenések (idén kettő is!), az idei dolgai még a tavalyinál is rosszabbak, pedig nekem már azok is nagy csalódást okoztak, a legszomorúbb, hogy a most karácsony előtt közzétett kiadatlan számok közül a régiek alapján fájó képet kaphatunk hogy milyen kurvajó is lehetne az úriember, ezt mindenképpen tanulságos letölteni. és ha meg már four tet, akkor ugye burial is, aki megint felkavarta az állóvizet egy új ep-vel, amiről ugyanazt lehet mondani mint a többiről, hogy nagyon kellemes, jó, (a come down to us az archangel után a második kedvenc számom tőle) de brutálisan túl van hájpolva, és korszak alkotónak sajnos leginkább csak azt lehet elmondani, amit egyébként az új daft punkról is (megjegyzem ez utóbbiak legnagyobb idei mutatványa részemről nem is a get lucky, hanem a giorgio by moroder, még ha ehhez a címben emlegetett legendának sokkal több köze is van, mint a francia robotoknak, és akkor ezen keresztül túlvagyunk az idei év nagy öreg visszatérőjén is), hogy iszonyú ügyesen használják ki ennek az új világnak az online lehetőségeit; ma már valahogy így születnek a (rock)sztárok, felfogás kérdése hogy ez mennyire jó vagy nem, mindenesetre a korabeli sex pistolsos attitűdök nekem valahogy még mindig szimpatikusabbnak tűnnek ha az a cél hogy felfigyeljen ránk a világ; de nekem ugye mint ahogy már emlegettem, van egy tök jó alibim, miszerint: öregszem.
és az öregedésről, meg a nagy öregekről merengve mindenképpen előjön 2013-al kapcsolatban david bowie is, viszont most nem is őt hoznám előtérbe, hanem a remixeket, az egyik legjobb tavalyi újraértelmezés a dfa remixkirályának, és az általa megidézett - a tapssal való szórakozást a clapping music ihlette - minimalista atyaúristen, steve reich zsenialitását bizonyítja:
akinek tetszik, az több mint tíz percen át is élvezheti a teljes változatot, amihez egy másik videó is készült, ami már annyira művészi, hogy engem speciel egy idő után kimondottan irritál, de nem ezért nem lett ez az év remixe nálam, hanem mert az orosz long arm idén duplázott; először a project mooncircle alap nevei közé tartozó 40 winkset formázta át úgy, hogy az ember kiugrik a bőréből (valójában már tavaly karácsonykor letölthették a szemfülesek, de hivatalosan csak idén jelent meg), ezek után nyáron megjelent a legutolsó hidden orchestra nagylemez újraértelmezései, és ezen egy olyan gyönyörű long arm remix található, hogy annak idén szerintem; hömpölygő hullámok, simogató hárfák, finoman előbukkanó beat, némi jazz, tökéletes víz part zene, és ha valaki esetleg az újabb önreklámozásra kattintana, akkor a futottak még rovatban a long armok után találna még egy hidden orchestrát, a floex új kislemezén található átértelmezést, ami szintén a legjobb remixek közé tartozott idén. és floexhez emlegetve meg is érkeztünk a koncertekhez, és mivel ezzel kapcsolatban részemről amúgy is nagy volt az apokalipszis, nézzük is meg előtte ennek az új floexnek a videóját, amire én speciel kimondottan haragszok:
egyrészt szép dolog ez a melankólia parafázis, de ez így egy kicsit nekem sok, másrészt a never sol név alatt bujkáló sara az egyik leggyönyörűbb nő a világon, nagyon kár volt így elcsúnyítani szegényt. viszont legalább végre élőbe láthatták budapest polgárai, nagy kár hogy ez az önmagában is irritáló mika tivadar 'mulatóban' történt, ahol a lenti kriptahangulatot biciklikerekekkel akarták ellensúlyozni a tervezők, vagy csak mutatva hogy oda amúgy is a fixis jófejek járnak leginkább, mindenesetre a mélyek hatására a kerekek zörögtek mint az állat, akusztika semmi nincs, ahogy levegő se; többek között ezért se ez lett a legjobb koncert idén, pedig a felhozatalon igazán nem múlott, az élőbe kissé nekem túl modoros (de egyébként a későbbi sörözés közben rém természetesen és aranyosan viselkedő) poppy zongorkodása mellett a nagy felfedezés john lemke szobatánczenéje volt; (bár idén a sok nagy név közül a boards of canada is megjelentetett egy tökéletes boards of canada albumot, amit éppen ezért még úgy is öröm hallgatni hogy néha kínosan össze lehet keverni a régebbiekkel, és jon hopkins is megmutatta, hogy pontosan tudja hogy mitől döglik az előremutató elektronikus zenéket kedvelő légy, az immunity lemeze a címéhez méltóan kurvaerős alkotás, mégha nekem egy kicsit túlságosan is barátságtalan, és rendesen szoknom kellett ezt a sok szögelést; a lepoposított breathe this air viszont sokkal jobb az eredeti változatban, mint ebben a vokálos giccsben, ebből kiindulva biztosan így jártunk jobban) a kedvenc elektromos egészestésem lemke people do-ja lett tizenháromban, amit minél többet hallgatsz meg, annál inkább rájössz a mélységeire, nekem szerencsém volt, mert john sokat segített hogy mikor mire kell figyelni, vagy mi honnan van (így például bár megígértem neki hogy nem mondom el senkinek, de mivel zeneipari nagykutyák aligha fogják olvasni ezt a kisregényt, elárulhatom hogy például egy pj harvey -!!- szám, azaz hangminta is bujkál ezen a lemezen valahol, tessék megtalálni). a technikai feltételek miatt nem ez lett tehát az év koncertje, nagyon kár érte, ahogy a fire! orchestra is inkább érdekes élmény volt (viszont az exit! című lemezük az év egyik legjobbja, ha a jazz-experimentál vonalat nézzük, és nem beszélünk a lund quarteről, akiknek a debütálástól nekem konkrétan leesett az állam, a cinematic orchestra debütálása óta nem volt ilyen kifinomult, és mégis könnyen fogyasztható előadó a fülemben), a nagyon várt ane brun pedig kimondottan borzasztó bár a parasztvakítós előadás úgy tűnik rajtam kívül mindenkinek tetszett; a lone-n kint cigizett a toldi előtt az összes hipszter, az igen impozáns felhozatallal operáló trafós electrify pedig hiába volt nagyon hangulatos, a későbbi interjúk maradtak a legemlékezetesebbek az estéről (főleg ez), így aztán a legjobb koncertélmény menthetetlenül a márciusi kid koala volt, de arról amúgy is egy kész kisregényt találhat az, aki a linkre kattint, így ezzel kapcsolatban enough said.
az egész kígyó évvel kapcsolatban is bőven enough, már csak annyi said maradt, hogy a feldolgozásokat szeretném megemlíteni, és ezzel akkor három legyet ütök egy csapásra, a feldolgozások mellett egy kis mókát, és a hazaiakat is; merthogy részemről a legjobb magyar formáció (!) is ez volt, hiába nagyszerű lemez a most már lassan a budapesti jófejséghez szervesen hozzátartozó farbweschsel kiadó ultrakúl elektronikája, és kiss imre kétségkívül kellemes éjszakai hullámai, de én vénségemre mégis leginkább egy x faktort (!) megjárt énekes, gál csaba 'boogie' 'créme de la pop' nevet kapott formációjától estem hanyatt, akik meglovagolva a mostanában oly divatos (és legtöbbször oly egysíkúan unalmas) swing és nosztalgia hullámot, a harmincas évek füstös szoknyarebesgető stílusában adnak elő régi, tulajdonképpen irtózatosan ciki, de pont ezért nagyon jó magyar slágereket; ez így leírva is borzasztóan hangzik, de ehhez képest ezt nézd meg:
és van itt még tankcsapda (mi atyánk ki vagy a mennyekbe / mond meg van-e ennél kínosabb rím a magyar zenébe'), vagy carpe diem, meg a sing sing, mindez tök görcsmentesen, semmi gagyi elektroswinges próbálkozás, semmi túlreklámozás vagy sztárolás, és ráadásul még ingyenes is, így bármennyire is ciki, nekem ők voltak a legszimpatikusabb hazánk fiai közül ebben a sokat emlegetett tizenháromban, amiről egyébként el lehetne mondani hogy részemről sok minden volt, de leginkább semmilyen, igazából nem változott semmi, de nem is maradt meg semmi úgy ahogy volt, el is kezdődött valami, meg nem is, tönkre is mentek a dolgok, meg nem is, semmi teátrális hőbörgés, az útkeresés lassú, és néha kimondottan unalmas éve volt ez; néha attól tartok pont azt kaptam megint, amit akartam, az isten mentsen meg ettől minket kétezertizennégyben!
Utolsó kommentek