minden napra egy zene

Miután rájöttem, hogy máskor szeretnék arról írni, akit már két hete kinéztem magamnak, gondoltam a legegyszerűbb választás, ha körbenézek a wikipédián a mai születésnaposoknál. Végül is ez is csak egy jó alkalom arra, hogy megemlítsük kedvenceinket, még ha nem is tartom túl értelmes dolognak az évfordulók körülötti felhajtást. Persze ez nem mindig volt így: kiskoromban majd' megvesztem, csakhogy találjak egy kosarast az NBA-ben, aki egy napon ünnepel velem, de sem a sok ezer kosaraskártya, sem az NBA képes enciklopédiája nem segített. De hogy értsétek a kétségbeesésem: a bátyám Michael Jordan, az unokaöcsém Kobe Bryant születésnapján fújhatta el a gyertyáit, számomra pedig az egyetlen kapcsolat, amit találtam, az mindössze Dávid Kornél névnapja volt, ami.. hát nem sokat segített. Mindenesetre vicces és irigylésre méltó, hogy ezek valaha problémának számítottak. Az pedig talán ezek után evidens, hogy a június 16-án született emberek közül Tupac Shakur zenéje áll a legközelebb hozzám, legalábbis hatását tekintve mindenképp. Bár érte különösebben nem rajongtam, mivel az alapjai nem voltak elég izgalmasak, angolul pedig egy szót sem értettem, így inkább Busta Rhymes és Cypress Hill szólt a nagyszüleim udvarában, miközben megpróbáltuk a héten látott meccsekből kinézett új mozdulatokat leutánozni az apám által tákolt kosárpalánkra. A néhány év alatt, mielőtt még jött volna az elektronika, egyértelműen az Extinction Level Event szólt a legtöbbet, még ennyi év elteltével is mindig tudom, hogy mikor milyen hang következik, és bár manapság már Aesop Rock, MF Doom és a The Roots elégíti ki a műfaj iránti igényeimet, ezeket a zenéket még mindig olyan boldogan hallgatom, mintha a legnagyobb problémám most is az lenne, hogy vajon melyik híres kosaras született szeptember tizenharmadikán. 

Ui.: Csak azt sajnálom, hogy nincs kéznél a másolt cd, aminek én rajzoltam borítót (meglepő módon Busta Rhymes zsákol rajta éppen a semmi közepén), legalább egy mosolyt csalnék azok arcára, akik rosszul vannak ezektől a zenéktől. 

Elhallgattatom az érzelgős báránylelkem és semmilyen vakbuzgó monológot nem tartok, bár a rákok szorongása némileg megvisel, ez tény, de most komolyan, halljátok ezt?

Ha igen, akkor tessék.

Ha meg nem, de azért ugye, kicsit bejött a Midnight In Paris, akkor meg.

A billentyűk hangjáról nekem mindig az esőcseppek jutnak eszembe, ahogy az aszfaltra hullnak. De ehhez az asszociációhoz biztosan hozzájárul az utcasarkon ázó szirén is. A szirénázó autó pedig már annyira direkten nagyvárosi, vagy legalábbis nagyvárosban sűrűbben előforduló jelenség, hogy rögtön el is helyezi a dalt, ha időben nem is, térben mindenképpen. Meglehetősen urbánus, ahogy a zeneszerző-szövegíró frontember, Darvas Benedek mondja. Szólhat nagyvárosi szorongásokról, ha éppen így akarjuk értelmezni, képekről, zajokról, amiket nem tudunk nem észrevenni, mert kiszúrják a szemünket, beleordítanak a fülünkbe.

Utcasarok szirén ázik
és egy autó szirénázik.

A Vasárnapi Gyerekek nem egy kapkodós zenekar. Évek óta játssza koncerteken azokat a dalokat, amelyek az idén tavaszra összerakott második lemez anyagát alkotják, és vannak számok, amik közben kipotyogtak a repertoárból. Koncerteken hallhattuk őket, de az albumokról lemaradtak. Vannak viszont felejthetetlen darabok. Néhány héttel a Gyere át! lemezbemutatója előtt debütál a Hunniában a Budapest egy test klipje, azé a dalé, amely még az előző, cím nélküli, három ével ezelőtti albumról való. Szóval a srácok valóban nem sietik el a dolgokat.

Nem mehetnek be a házba,
ezért van az utcán lárma.

A klipbemutató amúgy nem csak a videóról szól, hallunk elsőlemezes dalokat és vadonatúj második lemezeseket (Üvegtesti homály, Ez az utca, Módosított keményítő), na meg lemezen kívülieket (Macskaszem) is. A Budapest egy test videója stop-motion technikával készült, és az eső ugyan nem esik benne, de látunk házfalat, járdát, lépcsőt, rakpartot és Margit-hidat, budapesti dolgokat, na meg Darvas Bencét különböző testtartásokban. Egyébként kliptől függetlenül úgy él bennem ez a dal, mint ami végtelenszer meghallgatható a villamoson vagy az utcán, és ami ha felcsendül egy koncerten, menetrendszerűen beindítja a táncot.

Budapest egy test,
Budapest egy testtartás.

Egy barátom, aki közös vidéki szülővárosunkban él, mondta egyszer, hogy neki például a Pluto dalszövegei túlságosan budapestiek. Távol áll tőle, ha arra parázik rá a szerző (ebben az esetben Nemes András), hogy eltűnt a kedvenc kínai büféje. Hiába keresi, hiába járja körbe a háztömböt, nincs többé, és most egy bank áll a helyén. Ez is olyan nagyvárosi dolog tehát, ráadásul a Pluto meg a Vasárnapi Gyerekek ugyanaz a kultúrkör, átfedéssel a tagok között (mindét zenekarban Dudás Zsombor dobol és Horváth Gábor basszusgitározik).

Betonbüszkeség, szürke szemek,
pocsolyabüszkeség, könnyes szemek…

Amikor vidéki gyerekként Budapestre költöztem, először éppen a Pluto zenekart ismertem meg személyesen, aztán rajta keresztül a Vasárnapi Gyerekeket (amelynek a teljesség kedvéért Darvas, Dudás és Horváth mellett Czitrom Ádám szólógitáros a negyedik tagja). Aztán persze még sok másik zenekart, zenészt és zenekedvelőt. Hétköznapi estéken, koncertek előtt, alatt és után sörözgetve. Nekem tehát a havaer-zenekarok, és köztük a VGY nagyjából ezért azonosak Budapesttel, ezért lett a nagyvárosi életérzés része ez a fajta zene a maga tagadhatatlan, és persze soha nem is tagadott, nyolcvanas években gyökerező pesti underground és rock’n’roll hagyományaival.

Vagyon, félelem, éles szemek,
erény, büszkeség, szomorú szemek…

A vidék kontra nagyváros örök vitatéma. Aki előbbiből költözik utóbbiba, és ott valahogy megragad, élvezheti, hogy akár egyedül, akár csütörtök éjszaka is nekivághat, és beülhet egy színházba, moziba, sörözőbe, vagy elmehet egy klubba meghallgatni egy koncertet. Cserébe meg kell szoknia a tömeget, a zajt, a bűzt. A szomorú arcokat és a szúrós tekinteteket a teletömött metrón. Lehetőségek az egyik oldalon, elidegenedés a másikon. Bár az idegenség érzése sokszor eredendő, érezhetjük magunkat idegennek akár a szülőhelyünkön is.

Budapest egy test,
Budapest egy testtartás.

Az én budapestiségem teljesen más, mint mondjuk Darvas Bence budapestisége. Az enyém tanult dolog. Horváth Gabi barátnője fuvaroz haza bennünket a Hunniából, egy kicsit felöntöttünk a garatra. Az alkohol is a közös nyelv része, nyilván. Bence meg én néhány háztömbnyire lakunk egymástól, csak éppen én bevándorló vagyok, ő meg itt született. Ahogy a szintén zenész báty és apa, meg a költő-humorista nagyapa is. Budapesti művészdinasztia a Darvasék családja. De hiába él a pesti bérházakban sokféle ember, hiába érkeztünk sok helyről, a végeredmény ugyanaz a testtartás.

OH, végre megjelent az egész zeneiségemet végigkísérő Plaid új lemeze!
A 25 éve alkotó, kétfős csapat rengeteg albummal, három filmzenével és egy nagy marék kislemezzel a hátuk mögött, kidobták május 19-én a tízedik nagylemezüket Reachy Prints címmel a kultikus Warp kiadónál.
Kezdetben a kilencvenes évek elején hárman Black Dog Productions néven nyomultak, majd ketten Ed Handly és Andy Turner kiváltak és megszületett a Plaid formáció 1991-ben.
Mbuki Mvuki című első albumukkal debütáltak és innen indult az elektronikus zene, azaz az IDM csendes ikonjainak két és fél évtizedes, máig tartó gyönyörűséges és tökéletesen kimunkált zenei áradata. Minden megjelent nagylemezükkel finoman haladtak a korral, végig megtartva a saját hangjukat. Csináltak trip hop, techno,hangszeres tételeket és sok-sok remixet (egy súlyosat). Valamint több remek klip is készült a számaikhoz (klikk és klikk)
Dolgoztak számos muzsikussal, néhány énekessel is például Björk és Nicolette. Közben készítettek egy anime, egy 3d animációs és egy filmzenét is.
Ők ciceregtek nekem, mikor örültem, mikor fájt, mikor csak voltam…mély érzelmeket birizgálnak, amit rajtuk kívül csak a Boards Of Canada párosnak sikerült nálam.
Az a szép bennük, hogy elektronikus zenével hatnak, több dallammal, akár három-néggyel egymáson…így emelnek fel,vagy visznek jó mélyre, majd ott hagynak.
Ez az, amit nem értettem bennük: a legtöbb számukban nem igazán vannak kiállások és csak emelkedik a hangulat egészen a katarzisig majd hirtelen vége, a fő motívum visszatérése nélkül.
Később jöttem rá, hogy talán az aranymetszés (Isteni arány) zenébe ültetett formájával találkoztam. Íme egy példa a csapattól: klikk. A fentebb említett Boards Of Canada szintén használja a zenéiben, még akár címként is ezt az arányt.
No, ők azok akik most kijöttek egy új hosszanjátszóval, ami a kalandozások és filmzenék után visszatér a régi Plaid hangzáshoz, persze mai köntösben.
A kiemelt szavak mögött zenék vannak, így lehet talán a Plaid hangulatot megérezni és értelmezni.
Persze az új LP kedvencét idebiggyesztem:

Jól átgondolt háborúelleneség, könnyfakasztó lendület, bőrből söralátét, nagytestű szerénység, ízig-vérig Americana

A mai számot sem újdonsága miatt választottam, hanem azért, mert egy olyan verzió került a füleim közé amitől konkrétan elsírtam magam. Már első hallásra megérintett a dal, de most mintha mélyebbre hatolt volna. Az eredeti csupasz gitár-ének darab a 2010-es Prepare for Balck & Blue EP-n jelent meg. Ez volt az a hangminta, ami miatt a Los Angeles-i Unison kiadó lelasszózta az Oregonból Dél-Kaliforniába vándorolt fehér bölényt. Ennek köszönhető a csinos honlap, a facebook oldal és egyéb publicitás, zeneileg viszont még mindig nomád és betörhetetlen. A dalokat úgy írja, hogy egyedül is tudjon turnézni, és akárki előtt vagy után lép színpadra, nem próbál a közönség kedvében járni.  “I just try to go out and kill them all.”

A White Buffalo nem egy zenekar, hanem Jake Smith kalapból húzott alteregója. (Európát és a sajtótermékeket ugyanúgy leszarta, mint a névválasztást, barátait kérte meg, hogy írjanak cetlire javaslatokat)

Nemrég az Audiotree stúdiójában, három album számaiból ötöt előadott Tommy Andrews (basszus) és Matt Lynott (dob) társaságában

és köztük volt ez is:

Az Oh Darlin’ egyszerre a szerelmesek és a gyilkosok dala, aki már próbálta valemilyeket az tudja, a kettő nem is áll olyan távol egymástól.

0:00 Joe & Jolene / 5:00 Oh Darlin' What Have I Done / 10:48 The Whistler / 15:38 Don't You Want It / 20:31 Wish it Was True

Nagyjából 24 óra telt el aközött, hogy megnéztem a Nirvana beiktatási ceremóniáját a Rock and Roll Hall of Fame-be, és hogy felfedeztem magamnak a The Wytches-t. Az előbbinél még kissé fanyalogva és magamtól is megcsömörödve néztem végig a szép-szomorúnak szánt ünnepséget; Lorde "művészi" szenvelgésénél mondjuk már megállítottam a videót. Akkor azt gondoltam, hogy azért az elég nagy baj, hogy ilyen képmutató, hamis pátosszal lefröccsentett, úgynevezett múltidéző-tisztelgő videókra fecsérlem a drága időt - ahelyett, hogy az új Nirvana-t keresném lázasan. De idén elért az új zenék iránti közömbösség, nagyon kevés dolog érintett meg igazán, így már elkezdtem félni, hogy én is belépek a régen bezzeg... kezdetű mondatok mocsarába, és már sosem fogok lelkesedni őszintén néhány dühös, kisvárosi suhancért.

Aztán úgy alakult, hogy meglett az új Nirvana. Ez nyilvánvalóan túlzás, de azért tessék csak végighallgatni azt a pár fellelhető számot, megnézni hozzá néhány élő fellépésről készült videót: máris kevésbé elrugaszkodott ez az összehasonlítás. A The Wytches tagjai még pofátlanul fiatalok, lehet hogy csak egy ügyes menedzser találta ki, hogy most grunge-osat játsszanak, de az is lehet, hogy ezek a srácok ösztönösen ráéreztek, mi kell 2014-ben a kiéhezetteknek. Mert a Wytches nem olyan grunge-ot játszik, sőt nem is grunge-ot játszik. Van a zenéjükben némi (még mindig divatos) psych és surf elem is, de az egész jólesően szakadt és elbaszott ahhoz, hogy én máris a nem létező kinőtt kardigánjaimért és kockás ingjeimért nyúljak.

minden reggel az a reggel, amióta nélküled ébredek,
állandósult a jelenidőm, már évek óta tart ugyanaz a reggel, felkelek, teszek-veszek, biciklizek, tekerek és forgok körbe-körbe nélküled, nagy csend a csend, ezért sokat beszélek, máskor meg még többet hallgatok, olyan mindegy, már évek óta ugyanaz mind a kettő, ígyis, úgyis megakadt a lemez,
egy loop lettem, és várom hogy valaki kiengedjen:

szóval csak azt akartam mondani, hogy hé buzikám, kávézz gyorsan, mert itt a nyár! ha minden igaz lesz majd egy biciklizős válogatás itt az egyzenében (ehhez valószínűleg hasonló), ahol a szerzők kedvenc biciklizős zenéi lesznek egy csokor alá kötve, nos ez részemről amolyan előzetesként egy nagyszerű un. lejtőnlefele zene. ahogy ettől a fickótól szinte minden, például lehetett volna ez is:

egy mexikói hipszter, carlos pesina csinálja ezt a zenét, aki nem összekeverendő a gyerekkorom véresbús nyaraiból ismerős mortal kombat című csihipuhi raidenjével. ellentétben a másik carlossal, a miénk ránézésre nem lehet több húsznál, mégis évek óta gyártja a tradicionális mexikói zenékből mártogatott alapvetően elektronikus zenéit, pepepe (!) néven például ilyen kis vidám prüntyögős elektronikákat csinál mint mondjuk ez:

és nem mintha ez a gazdag világzenei hangmintázás nem lenne elég, de ez a carlos még a loopolást is baromi ügyesen használja, a végeredmény egyszerre bódítóan hipnotikus, és ha úgy akarod őrjítően táncolható, tényleg csak attól függ az egész hogy épp lejtőn fel, vagy lefele teszed be. a dubtól és a folktól a helyenként már egészen acidos durvulásokon át akár a cumbiával is kacsingató zenéket készítő figurának egyébként meglehetősen nehéz követni a dolgait, igazi ultrakúl arcként van egy rakás művészneve (a már megismert pepepe és los amparito mellett pesina siller és a vicces nevű francisco y madero is ő, de persze van egy tumblerje is, ahogy illik, merthogy képeket, gifeket, és videókat is készít). a los amparito alighanem egy bandának, és a fő csapásiránynak készült, négy éve még a mexikói animal collective néven emlegették őt, és három társát az mtv blogján, akkoriban még akár európában is bele lehetett botlani:

ellenben azóta kevesebb az aktivitás, bár a mexikói forradalmár nevén épp nemrég csinált egy mixtapet. követheted a példáját te is, mind a kevesebb aktivitásban, mint a mixtape készítésben, az előbbire legjobb megoldás ha abbahagyod a sulit / melót, abból úgysem élünk meg, veszel egy szakajtónyi behűtött meggysört, és kimész a fenébe valami vízpartra, az utóbbiban meg olyan formán, hogy mivel majd minden dolga ingyenesen letölthető ennek a hetyke legénynek, letöltögeted őket, egymás mellé teszed, és ilyenekre rázod a homokban mint például ez, hát most mond meg:

és ha jót akarsz magadnak, a meggysörök mellé mindenképpen húzd le mondjuk az animal collectivenek csinált feldolgozását, és persze akkor már ott van az állat panda bear remix, és ha már panda, van itt egy ilyen megoldás is esetleg a teljesen kész videóval tüntető i want you újragyúrás, egyik üdítőbb mint a másik, és akkor a meggysörökről még nem is beszéltünk, bár a tequila valószínűleg stílusosabb lenne. 

úgysem árt ha átiszod valahogy ezt a reggelt, ahogy a többit is, mert ez is ugyanaz a reggel, mint az összes többi amióta, és pontosan tudod, hogy utána is újra csak ez vár:
'ágyékszagú békében úszunk, húgymeleg körülöttünk a nyár, ami mögötted van, nem jön eléd már', 

Hosszú hétvége, sörök, kerékpározás, barátok, asztalitenisz meg ilyenek után teljes joggal jelenti ki az ember, hogy

1)
holnap végre mehetek dolgozni, építeni a világot, felelősséget vállalni mindenféle dologért; fárasztó ugyan, de legalább van munkám, és ha nehéz is korán felkelni, még mindig beállíthatom úgy az agyamat, mintha most véget alig érő munkanélküliség utáni első munkanapom következne, csupa új kihívással, kollégákkal, élményekkel, és egyébként is légkondicionált az iroda, van saját asztalom, mégse a bányába kell leereszkedni, egy szavam nem lehet úgy istenigazából, :)))))))))))


csak hát mindemellett persze

2)
olyan jó volt ez a hétvége, kurvára nincs kedvem ehhez a hétköznapi bohóckodáshoz :(((((((((((

És közben nem tudom eldönteni, a kettő közül melyik a pozitív, életigenlő, és melyik a behányós hozzáállás.



De egy napot azért visszakapnék most ebből a háromból.

2008 nyarán semmit nem utáltam annyira, mint az indie-t, de hála az égnek és a fantasztikus jellemfejlődésemnek, azóta már találtam egy csomó új dolgot, amit jobban utálhatok. Szerencsére idén nyáron is van bőven mit. Ellágyultam.

nagy alkalom a mai, és némi egyezést mutat a múltkorival,legalábbis abban az értelemben, hogy most sem csak az ír, aki ír, tehát, hogy értsétek: bár juanitalenteja név alatt látjátok most ezt, a mai írás szerzője, és egyben a blog első vendégposztolója Musica Moralia, azaz Meggyesházi Éda, akinek a zenéjét szégyenszemre nem is olyan régen, körülbelül 2 hete ismertem meg, és akkor is véletlenül. (pedig már a 444-en is feltűnhetett volna)

a különleges hangjával ismertté vált Éda indítja vendégposztolós sorozatunkat (akinek van valami kreatív ötlete a sorozat elnevezésére, ne fogja vissza magát!), aminek lényege, hogy a jövőben alkalmanként majd olvashattok itt a blogon kedvenc zenészeink tollából származó írásokat.

„Illusions retire

Feel taller

To feel alright

We could dare it.

Life”

Ahogy nézem Mariam Wallentin képeit, az első dolog, ami eszembe jut, az az, hogy jobb, ha sietek. Nem azért mert most nincs idom, vagy mert mennem kéne, hanem színtiszta sznobizmusból. Mariam A Wildbirds and Peacedrums svéd zenekar egyik fele, pontosabban a feleség a duóból. Egy zenekar, akik a göteborgi egyetemen találkoztak egy improvizációs óra keretein belül. De sietnem kell, most nem erről kell írnom.

Amikor még nem jött ki Wallentin albuma, a Blood Donation, alig tudtak a projectről. Persze azért a szó terjed, az interneten pedig gyorsan szalad a nullák és az egyesek váltakozása, különösen, ha az új jazz egyik legjobb zenekarának a fele úgy dönt, hogy akkor most csak ő. De igazából nem csak ő. Az igazat megvallva azért kell sietnem, mert hetek, hónapok de meg az is lehet, hogy pár év kérdése, míg annyira nagyra nő a Mariam the believer, hogy mindenki ezt fogja dúdolni, ömlik majd a rádióból mindenféle nyári remix…Lehet, hogy már el is késtem?

Invisible Giving a dal, amire táncolok, ha táncolni akarok. Már csak ha rákeresek a névre az ipodomon, tudom, hogy “believer” lehetek én is. Megragad a bizalma annak, hogy a hit, ami itt inkább a ritmusba, testbe, médiumok találkozásába vetett, azt ilyen könnyen ki lehet fejezni. Csak ki kell mondani: “the believer”. De nem prédikáció ez a dal, hanem ima.

Általában jellemző Wallentinra, hogy szóhű, nem írja felül a szavak és kifejezések sajátos jegyeit, hanem felhasználja azokat, újra és újra meggörbítve, mintha egyszerre tudná eldobni a szó jelentését és nyomatékosítani azt, és amikor a szavak már nem működnek, nem marad más, mint a hangok, csak a hangok. Prózaisággal mesél, történetet mond, és, ha élőben hallom, látom, hogy történetet táncol. Nézem a fotóit, amitől az idő sürgetését is érzem, látom, hogy mennyire átalakult, letisztult, és ebben a letisztultságában visszaköszön, hogy ő nem csak svéd, hanem iráni is, de ahogy jobban figyelek, látom, hogy ezek a világhoz csatlakozó gyökerek valójában, a világhoz csatlakozni és tartozni akaró gyökerek. Hívő gyökerek, a profanizáció lehetőségében jól megmártózott hívő gyökerek.

(Próbálnék más szót keresni a believer-re mint a hívő. Úgy érzem, hogy ez a szó kijátszik engem, és rám forszírozza a történelmet, amihez nem akarom ezt a dalt kapcsolni.)

Másfelé fordulok, a dal folyamatos összemosottságában látom a matematikát, nem feltétlenül az algebrát vagy a geometriát, inkább a matematikának azt a filozófiáját mutatja fel, ahol a gondolat milyenségének fontossága kerül előtérbe. Nincs szabályos szerkezete a dalnak, de egymáshoz kapcsolódva, természetességgel követik egymást a részek. De különböznek, fontos, hogy különbözzenek! De most már a lehetőségekre is gondolok, hisz a dal folyamán (talán egy rész kivételével), alig változik az instrumentális aláfestés, vagy ha változik, úgy fordul, mintha nem is tenné, de az ének hang, az ének hangok, a szöveg más és más, és azt érzem, hogy még százféle lehetne, vagy ezer vagy talán végtelen. Csak ad és nincs szüksége viszonzásra.