Andy Warhol kedvenc zenekara jön ám most, amely mellesleg az én egyik kedvenc bandám is - persze ez sokkal kevésbé lényeges. Az 1965-ben alakult (1973-ig aktív) The Velvet Underground tényleg földalatti brigád volt, a New York-i művészvilágon kívül igen kevesen ismerték őket akkortájt. Ennek megfelelően pályafutásuk alatt nem is adtak el sok lemezt, később azonban egyre növekvő kultusz épült köréjük: számtalan zenész, zenekar nevezte őket elsőszámú ihletforrásnak. Erre rímel a Brian Enónak tulajdonított mondat, miszerint az ezer ember, aki megvett egy Velvet-albumot, utána mind késztetést érzett egy saját zenekar megalapítására. Nem csoda, hiszen csupa addig nemigen hallott megoldást alkalmaztak - többek között a hosszú szólókat, a diszharmóniát és disszonanciát, valamint a gitár/mikrofon az erősítővel történő tudatos összegerjesztését, elvont gondolatok kifejezése céljából. Témaválasztásuk sem volt sablonos, előkerült a miszticizmus, a drogok vagy akár a városi élet problémái is. Lou Reedék mellé telitalálatnak bizonyult a korábban modellként is dolgozó német Nico, akit maga Warhol ajánlott be a zenekarba. A lánynak a szó hétköznapi értelmében talán nem volt jó és vonzó hangja, azonban ez az orgánum kiválóan illeszkedett a banda zenei világához. Ez rögtön az első albumukon manifesztálódott (ezt a híres banános korongot amúgy a Rolling Stone minden idők 13. legjobbjának nevezte). Innen tallóztam egy nótát, már csak Nico hangja miatt is.

Szemlehunyás, megnyugvás, hasonlók ajánlatosak. Csak aztán play.