Az 1960-as évek végén, Hollandiában, az art- és progresszív rock instrumentális
lepelbe burkolását, olyan szinten mívelő, klasszikus zenén cseperedett
csoportosulás jött létre, amely lemezeivel - méltán - véste be magát a
rocktörténelem nagykönyvébe. Az aktív évek alatt számos (közel két focicsapatnyi)
tagcserén átesett alakulat a mindvégig konstans Thijs van Leer köré gyűlve,
1970-ben felvette a Focus nevet. A konzervatóriumi éveket hatékonyan
kamatoztatva játszi könnyedséggel - a műfaji korlátokra fittyet hányva -
gyúrnak harmonikus egyveleget komolyzenéből, jazz-rockból és kemény rockból.
A következő szerzeményt egy energiákban dúskáló hard-rock riff vezeti fel,
amely többször visszatér menet közben, de a főtémák között - az akkoriban
igen progresszívnek számító - dobszólóval, fütyüléssel, torzított halandzsával,
jódlizással, altfuvolás riffekkel bódított intermezzók feszülnek kíméletlenül,
metafizikai síkra transzportálva az elmét. Leer arcrezdülései is feltételeznek
némi bódítószer okozta élményvihart.
Végezetül pedig Alejandro González Innaritu vizuális ténykedését kísérő
kifogástalan zenei ízlésvilága előtt is meg kell hajolnom, azon okból kifolyólag,
hogy az idei Nike-reklám föléfestő zenéjévé tette az alant leledző darabot.
Az eredeti felvétel két verziójával pedig itt hosszabban, emitt pedig rövidebb  terjedelemben tudtok egészen bensőséges kapcsolatot kialakítani.

Hajrá!