A zaj jó dolog. Szeretjük. Én személy szerint például nagyon.
Bizonyára nincsenek ezzel másként a koppenhágai The Raveonettes duó tagjai Sune Rose Wagner, és Sharin Foo sem. Ezen jó szokásuk ellenére mégis találkozhatunk velük néhány kereskedelmi rádió műsorszórásában. Emlékeim szerint én is emígyen futottam beléjük először. Éppen a Love in a Trash Can című - talán mondhatni - slágerük szólt az autóban, mikor felkaptam a fejem - először csak - a jellegzetes gitárhangzásra, majd rájöttem, hogy baromi jó az egész. A hangulata meg nem mondom milyen (talán van benne némi retró íz, amit a többi számuknál is érzek), de érdekes érzéseket generált bennem. Márpedig véleményem szerint a két legfontosabb dolog egy zenekarral, vagy egy zeneszámmal kapcsolatban, hogy hatást gyakoroljon a hallgatóságra, valamint, hogy legyen VALAMILYEN. Teljesen mindegy, hogy milyen, de legyen stílusa, legyen karaktere, legyen FAZONJA. Nos a The Raveonettes ezeknek a kritériumoknak, az én mértékegység-rendszeremben maximálisan megfelel, s ez ott azon nyomban, a rádiót hallgatva egyértelművé is vált számomra.
Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy kik is ők, viszont ismét megállapíthattam, hogy az internet csodálatos dolog. Az embernek elég egyetlen mondatot megjegyeznie a nótából, amire a google segítségével így könnyedén rá is találhat, hogy aztán néhány másodperccel később már az üvöltsön a Youtube-ból, esetleg nekiálljon a diszkográfia egyéb értékes elemeinek felfedezéséhez. Fantasztikus.
Most, hogy az információ-technológia kora előtt is illedelmesen fejet hajtottunk, térjünk vissza a gitárhangzáshoz. Sharint és Sunt ennek kialakításában a fénykorát a 80-90es évek fordulóján élő The Jesus and Mary Chain nevű skót alternatív rock banda ihlette. Azonban nem ők voltak a The Raveonettes egyetlen inspirációi. A gitárok és a zaj melletti harmadik fő elem természetesen a vokális rész. A többnyire sötét, ugyan akkor eddigi megfigyeléseim alapján a humort sem mellőző dalszövegeikre legnagyobb hatást a már oldalunkon is posztolt The Velvet Underground (és akkor már a néhány nappal ezelőtti Lou Reed posztot is érdemesnek tartom megemlíteni) gyakorolta. De, hogy mindez ne legyen ilyen egyszerű, a hangulatot fokozandó, ennek előadásához egy olyan technikát alkalmaznak, melyet a The Everly Brothers szerettetett meg velük (de ha nem tévedek hasonló metódus a beat korszak egyéb zenészei között is népszerű volt). Műveletlenségemnek köszönhetően a magyar megfelelőjét nem ismerem, az angolt azonban igen: close harmony.
A technika lényege, hogy a kívánt harmóniát, egymáshoz minél közelebb álló hangjegyek akkordjából hozzák létre, ami a szolfézshoz hozzám hasonlóan kevésbé konyítók számára a gyakorlatban annyit jelent, hogy Sharin és Sune párhuzamosan, azonban egymástól némelyest eltérő hangmagasságban éneklik a dalok szövegeit.
Most, hogy erről is mindent megtudtunk, térjünk is rá e heti első hallgatnivalónkra. Az Aly, Walk With Me a banda négy teljes estét betöltő kiadványa közül a 2007ben megjelent harmadik, Lust Lust Lust című album beköszönő darabja. Frankó, beteg gitár, zaj és close harmony természetesen ebben is megfigyelhető, úgyhogy hallgassátok precízen (mondhatnám azt is: beletekerni nem ér).
A muzsikához készült egy jópofa animációs videó is, amit itten tekinthettek meg, viszont hogy a hang minőségén se essen csorba, alant kattintható a szokásos kis Soundcloud-lejátszónk is.

Most pedig: Felkészülni! Vigyázz! Zajt!