Brit indie rock bandákkal manapság Temzét lehet rekeszteni, de van egy-két kiemelkedő közöttük. Így például számomra a birmingham-i Editors annak számít, ami nem csak zenéjüknek, hanem énekesük, Tom Smith egyedi, sármos hangjának is köszönhető.
A mai szám volt az első, amelyet megszerettem tőlük - akkora hatással van rám, hogy például, bár utálok futni (és nem túlzó ennek az igének a használata itt), annyi energiatúltengésem lett tőle úgy két éve  a földalattiból a Hősök terére feljőve, hogy futásnak eredtem a Dózsa György úton és boldogan elfutottam - ha nem is Münchenig - hazáig, és a kapuhoz érve még csak nem is kapkodtam a levegőt (mielőtt felmerülne a jogos kérdés: bár igaz, közel lakom a fent említett térhez, annyira nem, hogy azért kétszer lement a dal, mire hazaértem). És ekkor még nem láttam a dal klipjét, a Papillon videójuk pedig még sehol sem volt (utóbbiban ahogy 1 perc környékén összefutnak, az is egy szép pillanat).
Ez a titka valószínűleg ennek a zenének: a lüktető energia, a néha engem mandolinra emlékeztető, magaslati levegős gitárszólam, amely fel-felemeli az elég egyszerű hangszerelést és a tömören kifejezett, mégis sokatmondó szöveg.
Aktuális pedig azért lehet - mindamellett, hogy a mai napig feltölt, bármikor meghallgatom - mert tavaly eljöttek a Szigetre, és adtak egy nagyon jó koncertet. Szerintem jobbak voltak, mint a velük egy napon fellépő Placebo - de ez maradjon köztünk :)!