Marha furcsa érzés lapozgatni a Facebookot és látni, hogy milyen felnőttek lettek azokból a fiúkból és lányokból, akikkel együtt sorakoztunk az iskolaudvar gyepén/aszfaltján, és hallgattuk az igazgató unalmas szövegét minden szeptemberben.
Fura érzés úgy látni egy felnőttet, hogy tudom milyen volt gyereknek. Korábban soha nem volt még ilyen.
Rájuk nézek, és rádöbbenek, hogy akkor ezek szerint már én is felnőttnek tűnök?... és ha annak tűnök, lehet hogy az is vagyok?
Aztán rájövök, hogy persze minden bizonnyal az vagyok, hiszen van saját munkám, saját autóm, és már nem anyuék mondják meg, hogy meddig maradhatok ébren, és hogy ehetek e egy csokit ebéd előtt. Sőt mekibe is akkor megyek amikor csak akarok, és annyi sajtburgert vehetek amennyit én akarok.
Nyilván ezt jelenti felnőttnek lenni.

klipp is