Bár a Sex Pistols érdemdús, ám primitív nihilizmusa rúgta be az ajtót a punk előtt, a szakócaegyszerűségű No Future jelszó (aminek mémje rendkívüli sebbességel terjedt el) ma, majd' három és fél évtizedel később - a jövőben - már nem tűnik olyan erősnek.

A Pistols-hoz képest a Clash (klasszikus felállás: Joe Strummer – ének, gitár, Mick Jones guitár, ének, Paul Simonon – basszus, Topper Headon – dobok) filozófusok gyülekezete volt. A kezdeti zúzós punkzene mélyen átélt és átgondolt, de természetesen idealista baloldali világfelfogással párosult. Bíztattak a forradalomra, szimpatizáltak a RAF-fal és a Vörös Brigádokkal, Fidel Castróval és a többi latin amerikai forradalmárral, felléptek az apartheid ellen, alapítói voltak a Rock Against Racism mozgalomnak, szóvá tették Tibet ügyét is, szóval mindig is a kiszolgáltatott és elnyomott emberek mellé álltak. (Mondhatnánk, amolyan proto-U2-ként fungáltak.)(Az analógia nem teljesen légből kapott, a Clash zenéje és ideológiája bevallottan nagy hatást gyakorolt Bonóékra [is].) És, hogy ezt nem csak megjátszották, annak bizonyságaként rávették a lemeztársaságot, hogy a dupla London Callingért és a tripla Sandonista!-ért is csak egy lemez árát kérje el. Hogy  a CBS-nek anyagi kára ne essék, lemondtak jogdíjuk nagy részéről.  

A London Calling-on fellelhető (és a mai nap zenéjévé választott) bebopos Jimmy Jazz-en és a reggae alapokon nyugvó Guns of Brixton-on is hallatszik, hogy a punkzene egyre szűkösebb keretnek bizonyult számukra. A következő tripla LP, a Sandinista! csapongásaiban is zseniális potpourri-zenéjére pedig minden előzetes várakozást felülmúlt. Szó sincs itt már háromakkordos punkról. A hármasalbumon végtelen változatosságban ömlenek, hömpölyögnek a stílusok, rock, reagge, dub, calypso, rockabilly, rap, gospel, jazzrock, van itt minden, mint a vásárban, korántsem súlytalan dalszövegekkel megbolondítva. Nem véletlen, hogy (éppúgy, mint egy évvel azelelőtt a London Calling-ot) a Sandinista!-t is az év lemezévé választották Britanniában. Méltán.

Sajnos Clash-ék ezután rátalálnak az egyre divatosabb, tipikusan a nyolcvanas évek elején elúrhodó újhullámos popzenére. Bár a Combat Rock-kal nagyot durrantottak (ezen található az MTV-n annak idején agyonjátszott Rock the Casbah [állítólag Strummer bánatában elsírta magát, mikor a fülébe jutott, hogy ez a szám lett az amerikai vadászbombázók harci indulója az első öbölháborúban][a sors fintora, mondhatnánk] és a leghíresebb darabuk, a Should I Stay or Should I Go), de a csúcsról csak lefelé vezet út - a kérdés csak az ereszkedés sebessége. A Clash-nek a legrövidebb út jutott. Viharos tagcserék után egy "érdekes" album, majd 1985-ben a banda feloszlott. Volt szó újjáalakulásról, de sajnos Joe Strummer 2002-ben, 50 éves korában, szívbetegségben meghalt.