A gonosz andropauza gúnyosan vigyorgó rémképe éhező keselyűként köröz fölöttem.

És ez nem egy poszt-kortárs vers kezdő sora, hanem maga a véres valóság. Az ügy előzményei  visszadatálhatóak arra az időszakra, amikor még ifjú titánként nyakon röhögtem, vagy legalábbis nem értettem azokat az embereket, akik nem átallottak olyan semmitmondó zenekarokat szeretni, mint a U2, a Police, vagy éppen a Dire Straits, nem beszélve Cseh Tamásról, és még sorolhatnám. Később persze a fejem lágya be-, én pedig kinőttem bizonyos dolgokat. A telibe angolzászló-mintás acélbetétes bakancsot például (ezt éppenséggel fizikailag is, bár mementóként még mindig a ciősszekrényben figyel, és semmi pénzért nem válnék meg tőle), de azt is, hogy a legvégső igazságot a Prosectura, az Auróra, neadjisten a Nirvana zenekar dalaiban keressem. Így megérthető, hogy egyedfejlődésem egyik jelentős állomása volt, amikor kíváncsiságból meghallgattam a Police Outlandos d'Amour lemezét, és menten magam alá piszkítva lassan de biztosan kénytelen voltam felülvizsgálni korábbi acélkemény, a popkultúra bizonyos, eladdig szándékosan hanyagolt képviselői felőli nézeteimet, elmerészkedve egészen addig, amíg gyönyörűen kikristályosodott az a fantasztikus, páratlan és tévedhetetlen valami, amit jobb híján a saját ízlésemnek nevezek. 

Később - és egy nagyobb ugrással a nagyjábóli jelenbe érkeztünk - elveszíthettem az irányítást a folyamat fölött, amely így öngerjesztővé vált. Ha már itt tartunk - és hogy ne érje szó a ház elejét - gyorsan leszögezem, hogy ma már Cseh Tamás is ajtón belül van, nyugodjék békében. De, hogy ebből ma még bejegyzés legyen - nem is olyan lassan, összevont szemöldökkel közeleg a szigorú 9.00 óra -, a témára térek: egészen odáig merészkedett ez a pimasz Ízlés, hogy kaput nyit olyan személyeknek is, akiket a fent kifejtett ifjú titán még ajtónyitás nélkül hajtott volna el, majd az ablakból lesve nyers tojásokkal, vízzel töltött lufikkal dobált volna meg a tizedik emeletről, nem értve, hogyan is jutott eszükbe pont őhozzá becsöngetni.

Így hát ma mindent félredobva  nyitnék ajtót a halkan, de határozottan kopogó Nick Drake-nek, és töltenék neki egy kis Johnnie-t, hogy ne unatkozzon, amíg megtekerek egy cigit. Kár, hogy ez már sosem történhet meg. Bosszúból ma nem is az ő hangját és játékát rejti az alant megtekinthető, szép rajzolatú waveform, hanem a bolond lovakkal játszó Neil Young fantasztikus, törékeny és finom, ugyanakkor önmagát azonnal és mértéktelenül etető After The Gold Rush c. lemezének legkedvencebb dalát. Szégyen - nem szégyen, körülbelül ma egy hete hallottam életemben először bármit (konkrétan éppen ezt a dalt) a kanadai dalszerző-énekes-gitárostól, és bizony lefostam a bokámat.

És csak remélni tudom, hogy a férfiklimax nem veszi át a teljes irányítást, és jövőre nem én leszek az első, aki kedvenc Yanni-dalát, vagy egy Dire Straits-slágert posztol szombaton.