Megrészegült diszkógömbök úsztatják a táncparkett frissen lakozott
középtölgy burkolatát, a Johannes Itten féle színkontraszt összes színében.
A gitár felharsan. Gala Bell puffos ujjú tülljében emelkedett, keserédes
"sikolyáradatot" présel ki magából (hosszan - majd fél percen keresztül
elnyújtva). Azok, akik ezt "kibírják" és hallószerveik képesek adaptálódni
az imént említett ingerhatáshoz (netalán élvezni is tudják azt), máris szabad
utat engedtek a fékezhetetlen retrogaloppnak. Ennek folyománya, hogy a
végtagok nyugalmi állapotuknak búcsút intve lüktetni kezdenek az ütemre.
Az egyre töményebben beívódott extravagáns popszirup pedig zabolátlanul
csordul végig az erekben. A csapat a 70-es évek, és azon belül is az ELO,
ABBA, The Carpenters és társai előtti mélységes hódolata jeléül egy
tökéletesen megidézett szellemiséget elevenít meg, csillámporban úszva,
borítva el mindent maga körül...

A kanadai különítmény ezidáig egy nagylemezzel büszkélkedhet, ami
-véleményem szerint- k*rva jó lett.