Egyszer csak rajtakaptam magam, hogy azt gondolom: Patricia Barber maga az isten (függetlenül az évezredes vitáktól, hogy akkor most isten férfi vagy nő, szakállas vagy mellyes, esetleg mindkettő vagy éppen egyik sem). Persze rögtön cöccögtem egyet, hogy ez azért erős túlzás, de minél inkább belemélyedtem munkásságába rá kellett ébredjek, hogy van benne valami igazságmagv, még ha csak metaforikusan is. Miután ez a kérdés megnyugtatóan tisztázódott, erős vágyat kezdtem érezni arra, hogy  lábai elé vessem magam, átkulcsoljam a bokáját, belecsimpaszkodjak és addig húzassam vele magam ide-oda, amíg magához nem emel és megengedi, hogy lehessek mondjuk a zongoraszéke. Aztán idővel kiderült, hogy nem egy nagy szépség (ez lenne még a kisebbik gond), de rádásul leszbikus, csöppet feminista, egészen alkoholista, és különben is, mit szólna otthon az asszony.
Mindegy is, a lényeg, hogy Patricia Barber az, aki azt a zenét játssza (minden hétfőn Chicagóban, a Green Mill nevű helyen), amit mindig is hallgatni szerettem volna - csak épp nem találtam soha. Egzaltáltság és nyugalom korántsem felületes kombinációját, remek hangszerelésben, elképesztő virtuozitással előadva. Néha elég csak bele-belekapnia a billentyűkbe, pont úgy, pont ott és pont akkor, ahogy, ahol és amikor azt kell. Éneke monoton, mégsem unalmas, van súlya, ami nem leránt, hanem magával ragad. Kvartettjével (a másik három tag: John Mclean, gitár, Patrick Mulcahy, bőgő és Eric Montzka, ütősök) néha már-már úgy tekeri facsarja a zene szövetét, minta klasszikus zenét játszana.

Egyszóval elképesztő!

Alant egy eredetileg Beatles szerzemény található, de ez persze csak ürügy, apropó - valahogyan el kell kezdeni egy számot...