Nem vitatom, magam is gyakran esem abba a hibába, hogy az indie szó hallatán vagy olvasatán azon nyomban kitör rajtam a frász, mert olyan pózer, lakossági indie-t játszó bandák sejlenek fel szemem előtt, mint amilyen például a magyar Moog (akiket csak azért nem dobáltunk meg sörrel a tavalyi Volt Fesztiválon, mert egyrészt szomjasak voltunk, másrészt féltünk a serdülő lányok tömegének bosszújától). Pedig elég ránézni blogunk indie címkéjére, láthatjuk, hogy ennél nagyságrendekkel színesebb ez a stílus, és bizony van bőven érték e szó mögött is.
No, hát én az értékes kategóriába sorolom a San Franciscó-i Papercuts nevű formációt, amely az énekes-dalszövegíró Jason Robert Quever köré összepontosul, immár tíz éve. A hangmérnökként és producerként (is) tevékenykedő, saját - helyi zenekarokat segítő - stúdióval bíró Quevert tekinthetjük az egyetlen állandó tagnak az együttesben, de már ez is biztosítékként szolgál az igen színvonalas dalok készítéséhez. A számok keserédesek, dallamosak, soha nem untatnak, és olyan klasszikusok hatása fedezhető fel bennük, mint a Velvet Underground vagy a Byrds - írják róluk. Természetesen alapjaiban határozza meg őket Quever ügyesen visszafogott, már-már félénknek nevezhető énekhangja.
A Papercuts jövő tavasszal jön az új albummal, de mivel türelmetlen vagyok, most bemutatok egy nótát a tavalyi korongról. Lehet valami a leírtakban, mert bár többször hallgatom neg naponta, még nem sikerült megunnom.
Utolsó kommentek