minden napra egy zene

Eredetileg úgy terveztem, hogy itt is kiélem a chart-mániám, de végül lemondtam erről. Ugyanakkor mégsem mehetek el szó nélkül az év legjobb történései mellett, legalábbis a legeket mindenképp muszáj megemlíteni. Idén óriási szerencsém van, hiszen a The Black Dog duplázott: az év legjobb albuma és száma díjat is bezsebelte.
Nem tudom, hogy nektek mennyire ismerős az a helyzet, amikor képtelenek vagytok kihagyni valamennyi olyan megjelenést, amely:
- olyan előadó(k) által készült, aki(ke)t ismersz és legalább kicsit is pozitív a viszonyotok
- olyan kiadónál jön ki, amelyben megbízol
- olyan lemezekhez és előadókhoz hasonlítják, ami bizakodásra ad okot
- olyan személy / magazin / oldal ajánlja, ami bizakodásra ad okot
.. és így tovább.
Nálam ez a folyamat úgy néz ki, hogy az év első felében szorgosan figyelem a történéseket, aztán nyáron összesen fél tucat friss albumot nem hallgatok meg, az év végi hajrában pedig a hajam tépném, amiért nincs időm elég zenét hallgatni. Remélhetőleg ebből éveken belül ki fogok gyógyulni, hiszen szó sincs arról, hogy 2010-ben még naponta jönnének ki a kihagyhatatlanabbnál kihagyhatatlanabb megjelenések. Ráadásul ma már annyi minden jut el könnyedén az emberhez, hogy ritkán van lehetőség arra, hogy igazán megismerjük kedvenceink alkotásait. De ez a tudat önmagában kevés, legalábbis egyelőre gyengének érzem magam a változtatáshoz, akármilyen büszkeséggel is tölt már el csupán a gondolat, hogy meg kell szenvednem egy-egy lp beszerzéséért.
Pedig a tengernyi hallgatnivaló között akad pár olyan különleges darab, amelyeket hallgatva nem hogy listákra nincs szükség, de semmi másra az égvilágon. Számomra ezek közül is a The Black Dog legújabb munkája ért el olyan mélységekbe, ahova még a zenének is csak ritkán sikerül. Mikor olvastam, hogy Brian Eno legendás Music for airports című klasszikusát értelmezik újra, igazodva a változásokhoz, igencsak kíváncsivá tettek. Még soha nem repültem, aminek fényében különösen meglepő a találkozásunk eredménye, hiszen fogalmam sem volt milyen egy repülőtér (odáig már eljutottam, hogy a tévének nem hiszek). De talán épp ez az oka is. Hiszen gyerekként azért imádtam annyira a Jurassic Parkot, mert másfél óráig léteztek dinók, és addig izgalmasabb volt az életem, mint valaha. Ahogy Jack Kerouac könyveinek köszönhetően is egy olyan világba csöppenek, amelyhez sok közöm nem volt - és nem is lesz -, de mégis maximálisan átjön. Ugyanez a helyzet ezzel az albummal. De természetesen ahogy az 50-es évek Amerikája sem mindenkinek olyan volt, mint a beat generáció számára, így valószínűleg az élet a reptereken sem egyenlő azzal a sötétséggel, elhagyatottsággal és magánnyal, amit a Music for real airports közvetít. A The Black Dog félretette a technót és az ambient határait feszegette: számtalan hangminta a repterekről, néha már-már modern klasszikusba átváltó melankolikus hangszerkíséret és kísérletezés az elektronikával.
Aki kedvet kapott hozzá, az talán jobban teszi, ha egyelőre nem hallgatja meg a Delay 9 című lélekfacsarást, mivel az album annyira szépen mesél, hogy kár lenne elrontani az élményt (épp e folyamatosság miatt nincs szabályos eleje és vége). Ha minden bánatom és fájdalmam összegyűjteném 2010-ből és átkonvertálnám hangokba, minden bizonnyal ez lenne a végeredménye. Bár rögtön írnám, hogy valószínűleg éppen ezért jelent olyan sokat ez a szám, de ezzel a lendülettel be is ugrik rögtön a Nick Hornby által megfogalmazott gondolat: Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam?