A karácsonyi hó maradéka épp most csorgott el az útszéli csatornákba, ami maradt, azt már latyaknak sem érdemes nevezni és az OMSZ sem bíztat ezen a téren semmi jóval, mégis szobám melegéből könnyű visszaidézni az igazi téli fagyokat (már amennyiben nem a tavasz első krókuszait várom inkább repesve). A White Lies nevű ifjú brit csapat számomra leglélekbe- és fülbemászóbb száma, a Farewell To The Fairground tudja prózai hitelességgel előcsalogatni belőlem a lefagyott majd felengedő ujjak, a hidegben párálló lehelet, a talp alatt nyikorgó hó és a fakórózsaszínű téli alkony képzetét. Mindez persze a videóval együtt okozza a kívánt hatást: ugyanis Andreas Nilsson svéd direktor, aki olyan együttesekkel dolgozott együtt, mint a The Knife, a Fever Ray, a Röyksopp és a Depeche Mode, kiváló érzékkel alkot a zenével egyenértékű, a mindennapi élet apró nyomait csatarendbe sorakoztató, éppen ezért végtelenül húsbavágó és életteli mozgóképeket. A zöld linóleum, a villódzó neonlámpák, az egymásra fagyott autóroncsokból kificcenő elrepedt kipufogódobok, a gyártelepek és a hamisítatlan szláv arcok otthonos kelet-európai képet festenek elénk. Ez a meghitt ismerősség és a lendületes refrén visszaröpít gyermekkorom épphogy posztszocializmusába, és szívemet elfogja a rom- és rozsdaromantika. Az északi jóléti társadalmak filmművészeti egyetemein az ez irányú vonzalom úgy látszik alapkövetelmény, hiszen az oroszországi Nikel lakótelepeit akár Lilya is megirigyelhetné, míg névrokona, a mai poszt vendégszerzője inkább a végtelen havas pusztát részesíti előnyben. Borongós hősünk, Harry McVeigh pedig Ian Curtis-t megszégyenítő kabátgallérba burkolózással és riadt tekintettel csúszkál végig a füsttel borított orosz rónán, maga mögött hagyva gyermekkorát.