Az Oldboyt minden idők egyik legzseniálisabb filmjének tartom. A koreai sztárrendező, Park Chan-wook Bosszú-trilógiájának második részeként ékelődik a kegyetlen Bosszú ura, és a nekem itt-ott már túlságosan elszállós Bosszú asszonya közé. Hozzá képest a(z egyébként szintén remek) Kill Bill gyerekeknek való, olcsó utánzatnak tűnik; ennyi drámát, fordulatot, szenvedést és erőszakot ritkán látni egy alkotásban. Nem szokásom másoktól idézni, de kedvenc mozibloggerem nagyszerűen leírta a lényeget:

 "Ha azt mondom, hogy az Oldboy "hipnotikus erejű film”, akkor még csak közelében sem járok az igazságnak: ez a film lenyúl a vászonról, megragad az agyadnál fogva és jó két tucatszor földhöz vág, aztán köt egy masnit a gerincoszlopodra, végül hagyja, hadd agonizálj sorozatos megdöbbenésed savas fürdőjében. Bosszú még nem volt ennyire édes és keserű, kézenfekvő és elfogadhatatlan."

 Mint minden igazán kiemelkedő a filmhez, az Oldboyhoz is remek zenéket használtak fel. Az ismertebb vonalat Vivaldi képviseli a Négy Évszak téli epizódjával, a többi számot pedig a film rendezőjéhez hasonlóan koreai származású Yo Yeong-Wooknak köszönhetjük. Az olasz mester már kellőképpen bejáratott név, így ma az utóbbi úriember kerül fókuszba.

Ha a mozit még nem láttátok, akkor tessék pótolni (de csakis eredeti nyelven)!