Egy régebbi posztomban már említettem, hogy amikor hazalátogatok, akkor sokszor apával van egy rituálénk: az újonnan felfedezett zenék megmutatása a másiknak. És mivel ő nagy progresszív rock rajongó, a mai dalt és együttest egy ilyen alkalom kapcsán ismertem meg. Több jó számuk közül igazán a lenti fogott meg; de annyira, hogy amikor ezt hallgatom, automatikusan benyomom a repeat-et, mert tudom hogy egyszer nem lesz elég.
Ehhez valószínűleg kellett az is, hogy pont abban a periódusomban kapott el, amikor nagyon sok, csak emberi hangon alapuló zenét hallgattam (Björk és Camille is akkor adta ki albumát, amelyekben igyekeztek hangszerek helyett a legtöbb helyen csak emberi hanggal dolgozni). Ráadául nagyon szeretem, amikor egy 20. század végi-21. századi zeneszerző bebizonyítja, hogy a klasszikus zene nem halott, és tudunk mi is olyat alkotni, mint annak hőskorában tették, ha akarunk. És bár tudom, hogy ezt filmzeneszerzők sora sokszor megteszi, de rock csapat nem valami gyakran merészkedik erre a területre.
Kortárs kórusművünkhöz kitűnő alapot biztosít az énekes eszméletlenül jó hangja, és mondanivalójának alapköve, az egyik legjobb paradox dalszöveg, amit eddig hallottam:"the flame is gone, the fire remains". Az általam ráaggatott műfaj szerint modern többszólamú gregorián ének (hogy az ellentmondásoknál maradjunk), és ha ez nem is állja meg a helyét, azért annyiban stimmel, hogy ez az a cappella legalább annyira lélekbe-hatoló, mint amennyire a régi korok gregorián énekei (szerettek volna lenni).
Utolsó kommentek