Áá, bizony nagyon ritkán adatik meg, hogy egy film szereplőiben egy az egyben magunkra ismerünk, hogy úgy tűnik, mintha a sztori a mi életünk (esetleg csupán egy apró részletének) pontos mása lenne. Éppen ezért volt óriási élmény annak idején, mikor a filmtörténeti szempontból nem éppen korszakalkotó, de egy bizonyos réteg számára mégis rendkívül fontos film, a Trend felkerült a netre, illetve bekerült a mozikba. Mert hát nem kellenek nagy színészek, zseniális rendező, virtuóz módon megírt forgatókönyv ahhoz, hogy megérintsen minket, lelkünkbe hatoljon, amit a vásznon (vagy ugye a monitoron) látunk. A Trend a maga egyszerű sztorijával, ismeretlen szereplőivel éppen ezt érte el nálunk, hiszen mi voltunk, akik a 2000-es évek elején csakis elektronikus zenei bulikban tudtuk elképzelni a szórakozást. Valószínűleg rajtunk kívül senki másnak nem szólt ez a film, de nekünk nagyon.

Nekünk, akik tudtuk, milyen érzés volt, mikor először jártunk ott, és a lepusztult gyárépület felé haladva, egyre közelebbről és közelebbről hallva a bentről kiszűrődő dübörgést már biztosak voltunk benne, hogy ez most valami egészen új és felejthetetlen dolog lesz; milyen érzés volt később a havonta, kéthavonta, mindig csak bal-elöl, a kordonnál látott (még névről sem azonosított) ismerősöket kitörő örömmel üdvözölni, hogy aztán meg sem állva végigtáncoljuk velük az éjszakát. Milyen érzés volt meghallani egy korábban otthon nem szeretett zenét, és felkiáltani, hogy "bazmeg, ez ilyen komolyan szól?!", és aztán persze arra már nem volt szavunk, mikor a legnagyobb kedvencünket vagy egy ismeretlen új csodát hallottunk meg. Ez a film azoknak is készült, akik kaptak már életmentő ásványvizet vadidegenektől, majd akik egy másik vadidegennel aztán életük legmélyebb beszélgetését folytatták le. Meg azoknak is, akik utaztak már 1000 kilométert többedmagukkal egy buszban, csak azért, hogy 8 óra tömény bulizás után még meghallgassák reggel 6-tól Richie Hawtin 8 órás szettjét, hogy aztán fülig mocskosan, csengő füllel kilépjenek a délutáni napfénybe, és alvás nélkül elinduljanak haza. Meg persze azoknak is szólt, akik képesek voltak nulla forint haszonért, de inkább veszteségesen megszervezni egy bulit újra meg újra, csak azért, hogy örömet szerezzenek másoknak. Szólt a dj-knek is, akik bár nem ismertek egy akkordot sem, saját zenét sem írtak soha, de a lemezeikkel azon az estén valami olyat adtak az előttük táncoló fergetegnek, amilyet senki más nem tudott volna.

Ez a film egyszerűen azoknak szól, akiket a mai napig kiráz a hideg, amikor meghallják a Heaven Scentet.