Ironikus dolog egy szülinapon temetésről eszmét futtatni, akiknek bármilyen ehhez hasonló ellenérzése van, azoknak nincsenek jó híreim az elkövetkezendő néhány sorban olvasható betűk értelme végett.

Merthogy a grunge-ról firkált 3 részes trilógia befejezéséhez érkeztünk, és mint minden engedelmes befejező rész, ez is tartalmaz egy tragédiát, valami föláldozza magát, hogy Frodó továbbvihesse a seggpirszingjét és beleejtse a gulyáslevesbe.Esetünkben a veszteség az általam oly sokat emlegetett grunge képében fog lecsapódni T-mínusz 5 perc múlva.

De azért mégegyszer csendüljön föl egy olyan dal, ami a fönt említett stílus tipikus jegyeit hordozza magában, egy olyan előadótól, aki a végén mégis felelős a haláláért.

A Silverchair zenekar az én szememben különleges népszerűséggel bírt, ugyanis az énekes Daniel Johns, mindössze egy évvel idősebb nálam, így mikor 18 évesen egy repedt nyakú gitáron pendítettem meg akkordjait, arról a lemezről, amit 1995-ben adtak ki, először éreztem meg, hogy akár nekem is sikerülhet.
Daniel 15 éves volt az első lemezük kiadásakor, ráadásul a kenguruk földjéről származik, így minden harmonizált az én kiugrási esélyeimmel is, gondoltam. Sajnos azonban elfelejtettem, hogy én nem vagyok olyan tehetségekkel megáldva, mint az ausztrál alteregóm.

Kb egyébként onnan vette föl a grunge fonalát, ahol Kurt Cobain elejtette azon a tragikus napon, szóval az első, de még a második lemezén is autentikus grunge hangzásban úszkálhat az arra érdemes közönség, de a következő lemeze a Neonballroom már egy teljesen más világ, amivel még tudtam azonosulni, és ronggyá hallgattam, de a 2001-es Diorama-t, már nem tudtam befogadni. Elviselhetetlenül nyálas bulvár ömlengés szerintem. Na, de ne szaladjunk ennyire előre, mert elmulasztottuk a gyilkosságot.

Mikor is történt? 1999-ben a Neonballroom megjelenésekor került be a méreg a grunge ereibe, de halálát csak csak 2001-ben lelte két évnyi haldoklás után.
Miért történt? Egyfelől az öncélúság miatt. Daniel nagyon tehetséges és kreatív rock zenész... ...hát még a mai napig. Kíváló hangszíne markáns fűszerezése volt a "szakadt alapnak", de az ő kvalitása sokkal nagyobb volt, mint amit egy ilyen leszűkült keretbe be lehetne szorítani. Olyan technikát vonultat föl pl. a Neonballroom-on, amire nem sokan képesek, főleg nem 20 évesen.
Szóval úgy tűnik, a műfajhoz való elkötelezettsége fokozatosan csökkent felnőtté válásával, míg képességeit egyre inkább föl tudta térképezni, és a mérleg egyszer csak fölborult, benyomva ezzel a halálos dózist a szerencsétlen stílusnak.

Ezért csak gondatlanságból elközetett műfajölés történt ugyan, de azért baszd meg Daniel!

A Freakshow a 2. lemez névadó dala lett, nem véletlenül, hiszen ennek a számnak arca van, és mint ilyen mögé föl lehet sorakoztatni sok mindent, még egy egész lemezt is. Elég vaskosan szóló egyszerű grunge reef-eket hallhatunk, a refrénekben pedig kellemes megnyugvásként érhet minket a konklúzió, Daniel Johns kicsúfolja magát, miszerint egy kissé torzszülött testileg és lelkileg.
Soha nem ellenkeztem vele...