17 év alatt egy komplett személyiség ki tud fejlődni, és mindösszesen ennyi idő
kell körülbelül ahhoz, hogy el is tűnjön. Visszagondolva pont erről van szó...
Volt rá 13 évem, hogy legyek valaki, de segítségért kellett fordulnom az elakadt
igyekezetben valamihez. Valakihez. Őt találtam. A legjobb választás volt, és hát
ennek a kapcsolatnak lett vége napra pontosan 17 éve.

Senki azóta sem tudott hasonlóan émelyítő depresszív hangulatot kelteni, olyat,
hogy a halálra gondolsz és közben jól érzed magad. Senki nem volt képes ennyire
pozitív légkörbe csomagolni saját tragédiáját, pedig ez kétségkívül élvezetes.
Szövegileg szimbolikus, de konkrét, és ugyanez a zenei részről is elmondható.
Sokatmondó, egyszerű, kijelentő borgőzös mondatok, ugyanazzal az alannyal és
ugyanazzal az állítmánnyal. Ő és a pusztulása.

Az oly jellegzetesen lenyúzott technika, a zene instant abortuszát hajtja végre
könyörtelenül, ám a legcsekélyebb vérveszteség nélkül. Andalítóan dajkál az
orgánum, amit időről-időre magzatvízben fortyogó, születésre kész embriók
kitörési próbálkozásai szabdalnak szét. A felgyülemlett keserűség a megcsonkított
lüktetésből kikecmeregve, egy határozott mozdulattal szakítja át a méhfalat és
elkeseredett igyekezettel a halandóság arcába fröccsen.

A körülmények jelentéktelenek, magad vagy a patetikus enyészet. A lét mindhárom alakja katatón tort ül a pöcegödörben, miközben a fagyott gyertyaláng fényében viszi a kereszt az antikrisztust. A kitörési pont távolsága felfoghatatlan,
de tudod, hogy minden a legnagyobb a rendben.

Válassz halálnemet, kalandor! Ugye tudod, mit kell tenned?