Az ízleléshez tudnám hasonlítani az érzelmi világot leginkább.

A sós, édes, keserű, savanyú egyszerű érzetek, könnyű megérteni őket, hiszen azok vannak és kész, az egész puszta elektronika, aminek intenzitását a nyelvünkön lévő receptorok észlelnek és közvetítik az agy felé. Na, de a tápióka puding ízlelése már bonyolultabb, olyasmi íze van, mint a spenótnak, és meg sem közelíti az eperből készült édesség ízlelésének átélését. A következő kérdés az, hogy más is pont ugyanazt az ízt érzi, mint én fogyasztása közben? Egyébként biztos nem, hiszen van olyan, aki szereti és van olyan, aki nem, de akkor milyen törvényszerűséget lehet ráhúzni erre az egészre? Hát, azt hiszem kell, hogy legyen valami logikus alapja, de én elég messze vagyok a megoldás fölfogásától. Annyi biztos, hogy ízlelés mint az érzelmek teljesen egyén specifikus, de meg lehet fogalmazni fix pontokat annak egyenesén (ami persze nem egyenes, hiszen a tér minden irányában eltér a semlegestől), ami mindenkinek egyértelmű irányú kitérést jelent. Például az eper többnyire pozitív, a tápióka negatív.

A zene és a költészet az emberiség érzésvilágának és kifejezésformáinak gerjesztője és eszköze a kezdetektől, és ez a kettő olyannyira kapcsolódik egymáshoz, hogy több tízezer éven át nem létezett a kettő egymástól függetlenül. Tulajdonképpen Balassi Bálintot tartják a magyar irodalom (egyik ) első költőjének, akinek költészete már a zenétől teljesen függetlenül is létezhetett a köztudatban, és onnantól kezdve önállóan fejlődött tovább a maga útján. Az érzelmi spektrum által lefedett tér, valamint annak amplitúdója azonban mégiscsak ezen két műfaj keresztezésével növelhető a felhőkig véleményem szerint.

Megszámlálhatatlan számban vannak jelen a mai társadalmunkban olyan egyének és csoportok, akik nem csak az emocionalitás átélésére törekszenek, hanem annak gerjesztésére különböző műfajokon keresztül. Kiragadva egy apró homokszemet a Szaharából egy gyöngyösi kis csapat hatásvadászatát szeretném ma bemutatni, akik jelen esetben Orbán Ottó versét ragadták meg, mint egy alkotás gerincét, mégpedig a "Hallod-e te sötét árnyék" versét, a zenét pedig maguk szerezték egy főtéri pincében. Mindennemű objektív hozzászólás és kritika teljesen hiteltelen lenne, hiszen a projektben én magam is részt veszek, ami különleges töltetet ad nekem, hiszen az én fejemben természetesen a létrehozás és együttzenélés örömre is szerepet játszik így.

Tehát a véleményformálás és elemzés a mai nap rátok marad, nekem pedig vendégem a mai napra az emlékezés, hogy milyen jó is volt ezt gitározni anno, és néha mennyire hiányzik az alkotás.