Ami az irodalomtankönyvekből aljamód és érthetetlenül kimaradt

A magyar irodalomtörténet sunnyogva hallgat Tok Teodóráról (1826-1858). Tok Teodóra tizenkettedíziglen írócsaládba született, ebből kifolyólag nem volt kérdés, hogy ő is az irodalmárkodás rögös útját választja.

Édesapja, Tok Tódor amellett, hogy író-költő, a 19. századi látomásos líra kiemelkedő alakja volt, a szégyengyárban dolgozott, hatvennégy pöngő havi fizetésért, hiszen valamiből élni is köllött. Vegyük hozzá, hogy akkoriban még nem volt üdülési csekk, beiskolázási segély, önkéntes egészségpénztár, se magánnyugdíj, internet utalvány. Így ebből a kevés pénzből kellett etetnie-itatnia születése óta dagattt feleségét (Tok Tódorné született Terembely Izidor Dezodort), egy fél- és egy negyedeszű lányát és azok egypetéjű ikertestvéreit: egy-egy, rájuk a megszólalásig hasonló pekingi ölkutyát és egy pónilovat. Fogalmazhatunk úgy, tehát, hogy nem jutott minden nap az asztalra húsimádó pizza, de még sajtos-tejfeles lángos se. Gabonaszesz azonban mindig akadt, még a legínségesebb, forradalom- és, üldöztetéssújtotta, szedtevetteteremtette időkben is.

Az elszenvedett gyerekkor hatására a negyedeszű Teodóra felnőttkorára nemcsak hogy igen izzadékony lett – és ezért a kortársak egybehangzó beszámolói alapján gyakran büdösnek bizonyult –, de egy, a világnak minél többet adni akaró és tudó, nyíltszívű, széleslátású, minden műfajban hiperaktív íróvá érett. Első könyve, az 1846-ban megjelent, „A keszonbeteg, kopaszodó Hektór” című fejlődésregény osztatlan kritikai és közönségsikert aratott, nemcsak kor elvárásait túlszárnyaló közvetlen hangvétele, szabados nyelvezete, ennek ellentmondó irodalmi mélysége és aktuális, forradalmi témája miatt, de azért is, mert a könyvboltokban mindössze másfél krajcárért árulták, ellenben 1232 számozott oldalból állt, és vaskossága miatt nehezéknek, ajtótámasznak is megfelelt, illetve életthosszig tiszta, biztonságos érzést biztosított az angolvécében.

Az első sikert újabbak követték, 1849-es, „Édes szívem, drága Haynau” valamint az 1854-ben megjelent „Mici néni Achilles-ina” című regények tovább öregbítették hírnevét. 1855-ben váratlanul tüdőbaj támadta meg, ezért ettől kezdve rengeteg időt töltött a híres nairobi-i barlangfürdőben. Valószínűleg afrikai tartózkodása során kaphatott el egy titokzatos, gyógyíthatatlan nemi betegséget. A kórt egy afrikai törzsi kuruzsló próbálta orvosolni, amelynek során Teodóra hüvelynyílását jobb tenyerébe vezette ki, azonban ez sem segített rajta, és 1858-ban elhagyatva, kellemetlen hónaljszagúan, Pest-Budán, egy városszéli szállóban távozott az élők sorából. Negyedik könyvének kiadását már nem élhette meg – talán, ha megírta volna, akkor lett volna erre esély.

Egyes korabeli beszámolók szerint Deák Ferenc, a Haza Bölcse 1847-48-ban szoros kapcsolatba került Teodórával, sőt, a kor több neves kutatója  állítja, aktív szexuális viszonyt is folytattak, később azonban a majdani Haza Bölcse szégyellni kezdte a kapcsolatot (sőt a szégyent személyesen maga Tok Tódor gyártotta munkahelyén, a szégyengyárban), és meg is szakította azt. Olyannyira, hogy a kiegyezés során Deák ragaszkodott ahhoz a titkos záradékhoz, amely kimondta az átkot Tok Teodórára, és az összes kiadott művének begyűjtését, levizelését, fecnikre tépkedését, elégetését, egyszersmind megsemmisítését rendelte el. Ez rávilágíthat arra, miért nem ismerjük ma Tok Teodóra nevét, munkásságát, életét, halálát, kedvenc időtöltését, és szőre színét.

Egy, csak egy töredék maradt fönn az írónőtől, amelyre a neves angol irodalomtörténész, Bob Nábob lelt rá egy manchesteri vágóhídon, idén februárban. Az elvégzett eredetvizsgálat minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy eredeti Tok Teodóra-műről, alighanem egy önéletrajzi ihletésű tudományos-fantasztikus elbeszélés egy részletéről van szó, amelyet elsőként a 'Minden napra egy zene' blog tehet közzé, irodalmi hetének keretében. Nos, lássuk:

(...)

- Ej, de kibaszott jókedvem van! - rikkantott olyan csikorgósvidáman durváshangost a feketerigó, oszt belerúgott egy hatalmast a problémaadagológépbe, ami csak még nagyobbat nyekkent rögvest, jobb híján. Verdededesett hármat a szárnyányával a rigó, oszt még nagyobb jóhangulattyában nekiröpült kloákájával a gondosan malterezett falnak, majd nekifutásból még rúgott egy hangyányit a gépbe, és pöttyeit lerázva magáról nekiindult a magasságnak. Röpűlt csak, rőpűűt fölfelé, azt gondolva, hogy mindjárt begyorsít és keresztülsuhan a légköri zónákon, ki az űrbe, és csak repül és repül míg a napba bele nem ér, majd ott pukkant egy fincsit malteros kloákájával és csendben elpusztul. Persze nem számolt a fekete lyukakkal, de oly mindegy, ha már ő szart magasról a részletekre, tegyük meg mink, olvasók meg írók is ezt a szívességet neki. Na persze ember (ez esetben rigó) tervez, isten (ez esetben visnu) végez, így kb. százhét emelet magasságban szemberepült egy sas és röptében bekapta a rigót – mondta is: pfuj, de ocsmány, pfú, de megátalkodott ezeréves bekövesedett-gennyesedett-hányásosodott-zabpelyhesedett-körömpiszkosodott-zsírleszívott-boxos-haribógumicukros-perwollalmosott-körmönfont-szikvizes-puliugatós-komondorpöttyös-végbélnyílásos-esőáztatta-kibolyhosodott ízed volt, ejnye! Nem is kellett neki több a sasnak neki, a felhők felé büfögött egy ocsmány rigóízűt, elővette az iraki katonától lopott légiradarját, bemért engem és megindult a föld másik feléről, "kitartás" - mantraként mormolva magában, és ki is tartott.

-Nemaddiga'! - mondottam volt, mikor már messziről kiszúrtam a kurva sasát, naaaagytitokban csúzlit ragadtam és úgy kicsúzliztam a rohadékot, hogy kiesett belőle a még félig emésztett rigó, aztán egy nyaklánc, egy ekevas, egy pukkedliző hölgy, majd csak hullott az apraja, a gyufadoboz, a kólásüveg, a zsebkés, a borotva, a szmisszendvesszon, a levágott köröm, egy csapat kissas, meg egy egész tábla boci csoki sztaniolostul-mindenestül, szóval a lényeg a lényeg a lényeg a lényeg a lényeg a lényeg, hogy kicsúzliztam, fölfaltam reggelire, és megállapítottam, hogy ettől még mindig nem kevésbé átlátszó az egész történet, pszichológia tanegység első óra.

(...)