a minap, tartom kivételes szerencsémnek, a sors összeakasztotta bajszomat bozóki andrás valahavót cool túsz miniszterrel a csepel plázában. beugrottam a biciklisfutár-eb előtt, hogy pepsi colát vásároljak magamnak, meg a hervisben egy biciklit. a kirakatban lévő léthatóan már használtat kértem, nehogy már azt gondolják a biciklisfutárok, hogy most ülök először biciklin életemben. na és akkor, akkor, amikor a kétkerekűt minden erőmet összeszedve a bevásárlókocsiból a pénztáros pultjára tettem, akkor ránéztem a pénztárosra, és bozóki andrás volt az. meglepettségemben leesett államat oly erővel basztam vissza az állkapcsámon belül korábban felvett pozísönbe, hogy az épp nemrég újra kinőtt bal felső hatostól ismételt búcsút véve kiköptem azt, az meg visszapattant a kék színű műanyag küllőtisztítógyöngyről, egyenesen a tátongó résbe, a bal felső ötös és hetes közé. egy mázlista fasz vagyok. mély meghajlással biztosítottam bozóki urat annál is mélyebb tiszteletemről, ő viszont olyan zavarba jött, hogy rögtön magyarázkodni kezdett. hogy így-úgy, neki is élnie kell valamiből, eltartania gyermekeit és az asszonyt, neki is üzemanyagot kell tankolnia, szóval végül én szégyelltem el magam, és végül hagytam, hogy a bicikli üljön fel a hátamra, megnyúlt pedáljaival a karjaimat ide-oda tekergetve hajtson előre, míg úgy megizzadtam, hogy a saját szagomtól megszédülve kiokádtam a reggelire fogyasztott tojásosnokedlis sólet kakává nem emésztett hányad(ék)át a ii. rákóczi ferenc út kellős közepére. jobbnak láttam útjára engedni a biciklit, azt a náci tisztet, s magam inkább gyalog kutyagoltam be a csepel művek területére, de ez már egy egészen más történet.