Pocok-létem útvesztőjén valahol a félút tájékán járva botlottam bele Z. I. Spiderman pszichoanalitikusba, aki napközben végzettségének megfelelően munkálkodott, amint azonban a hétágra sütő nap ágai csökkenésnek indultak, az ő lábai hazafelé. Mire a hétág nullává redukálódott, Z. I. Spiderman kies lugas által körbehatárolt féleszűegyházi villájába éppen hazaért és titokos hobbijának élve nekiállt kotyvasztani, dezoxiribonukleinsavat kevert kénsavval, hangyasavval és juhtúrós kőrözöttel, minden nap más arányban; illetve időnként ondót pacalpörkölttel, termékenységistenének áldozván. 32 éves volt, én is kábé annyi, és egy szép napon a negyvennégyes főúton gyaloglászva egymásra találtunk, mint korsó a sörre. Attól kezdve széjjelválaszhatatlanok voltunk, együtt folytattuk utunkat. Ő is hagyta éjszakai buta elfoglaltságait, úgyis unta már őket, én is a sutba vágtam éji tevékenységlistámat - evés, zabálás, tivornya - a lőcsbe, hisz nekem sem jelentett már feltétlen kielégülo-katartikus élményt. 

Ettől kezdve nappal aludtunk, bújkálva, sziklák mögött, alatt, nyilvános illemhelyeket magunkra zárva; éjjel pedig kerülőutakon próbáltunk kijutni a fentebb említett labirintusból, amelyből - tudva tudtuk - egy darab helyes út vezet ki csak. Vezetőnkül választottuk a tisztelt honi csillagászok által nagyvonalúan csak TY-2-nek nevezett nanobolygót, amely egész évben jól láthatóan pirosollott a fekete égen. A sötétben emellett intuíciónk is segítségünkre volt, az övé a kukkantójából sugárzott fehéren bár, de alig láthatóan, így ruhátlan kellett gyalogolnia - kapóra jött, hogy éjnek évadján gyalogolunk csak -, az enyém, fejlettebb létforma lévén a szememből vetítődött ki fluoreszkáló képződményként az égboltra. Három segítség is rendelkezésünkre állt tehát, így aztán csiga módján, de haladtunk célunk felé. Mígnem elértünk a válaszpontig. 

Z. I. Spidermannel itt végetért közös utunk, és könnycsörgetve, zsepiteletrombitálva ő a továbbiakban északkeletnek vette az irányt, én pedig északnyugatnak, hogy aztán néhány év múlva ismét összehozzon minket a sors, immáron letudva irigységünket, mohóságunkat, harcsabajuszunkat, gyaloglás iránti vágyunkat. Ő már addigra szívesen fogyasztott almát is, amelytől korábban didergett, leszokott a társaságban pukizásról, én pedig rákaptam a fafaragásra, ahogy mindig is szerettem volna. 

Most most van, azon tanakodunk, hogy ismét induljunk-e együtt: rájöttünk, hogy a labirintusból nem lehet kijutni sose, mert minden labirintus kijárata egy másik bejárata is egyben. Menni persze mindig van értelme, hiszen pocok-létünk és jelenlegi agykapacitásunk valamint kivetülő intuíciónk (az övé már jobban látható és áthatol mindenen, mint fing a gatyán, az enyém meg most már hús-vér macskaként kolbászol előttem) értelme mi lehet más.