Borzalmas éjszakája volt. Másfél órányi egyre idegesebb és kétségbeesettebb forgolódás után, megmásíthatatlan sorsába beletörődve végül felült a megviselt ágyban (tovább mélyítve azt a bosszantó gödröt, ami éppen az ilyen felülések miatt keletkezett az évek során, és ami kínzó derékbántalmainak fő okozójává lépett immár elő), megfogta a minden lefekvés előtt, így most is odakészített, bögrényi ivóvizet, majd villanyt nem is gyújtva átszlalomozott viseltes Rucanor papucsában a szoba legészakibb pontján elhelyezett, valóban kényelmes s általában gondolatébresztő fotelhez, és beleült.
Gondolkodnia kellett, ugyanis még mindig bosszantotta a melléknevek sanyarú sorsa. Hogyan lehetséges, tette fel a kérdés önnönmagának ugyan, de jól hallhatóan, hogy egy ilyen sokszínű szófaj, amely élettel tölt meg minden slendriánul megalkotott mondatot és magára hagyott, szárnyaszegett szószerkezetet, ilyen képtelen, megalázó megnevezést kénytelen megkérgesedett hátán hurcibálni?
A fűszer is csak egy kötelező adalék, dőlt előre a székben, mert tudta, hogy most fontos rész következik, egyedül nem állja meg a helyét, hiszen senki nem vágyik kedvtelésből egy mokkáskanál korianderre, senki nem fogja késő éjszaka, a kannabiszmámorban eltöltött este után hazaérve, korgó gyomra kínzásától hajtva sem orbitális bödönből falni a majorannát meg a kakukkfüvet, a büdösúristenit neki! Mégis – és e helyütt halkította le egyre hisztérikusabban csengő hangját, ezzel párhuzamosan pedig felemelte mutatóujját, hogy tudniillik nagyon helyesen! – ezek a nélkülözhetetlen hozzávalók értékükhöz, úgyszólván hasznosságukhoz méltó elnevezésben részesültek, nem tekint senki rájuk alulfizetett statisztaként. Ha megfűszerezünk valamit, akkor az meg van fűszerezve. Megfűszerezni - milyen szép és impozáns szó! De, rúgta föl a padlón felejtett bögre vizet, ki akar megmelléknevezni vagy melléknévvel ellátni egy mondatot? Esetleg csak megmellékezni valamit? Abszurd. Kizárt. Ilyen áron nem!
Duna-melléki borok. A hívott mellék foglalt. Ez most mellékes. Melléktermék.
Igen, harapott rá az előbbi kósza gondolatra, a filmbéli statiszták helyzete is hasonlóan elkeserítő. Statisztáknak hívják őket, pedig-pedig bizony-bizony ők visznek pezsgő életet az üresen kongó vászonra, nélkülük a főszereplők kénytelenek lennének állandóan unalmas szobajelenetekben, karosszékekben elmélkedni a fölösleges, közhelyes, senkit nem érdeklő problémáikról.
Pont, mint most én, döbbent rá. Fölösleges volna? Rendben, jó, kapott le találomra, egy egyébként Parti Nagy Lajos által jegyzett, átlagosan vaskos kötetet a polcról, lássuk akkor! Ami mellék, arra nincs szükség, elvagyunk nélküle is. Különben nem volna mellék, ugyebár. A nehéz, öreg tölgy íróasztalhoz rohant, és az első oldalon, ahol kinyílt a könyv (történetesen ez a harmincnegyedik volt), kedvenc, kéz alatt vett, de még így sem olcsó golyóstollával elkezdte szép akkurátusan áthúzni a mellékneveket:
„Rétesalma fények, halzöld árnyékok moccannak, ha moccan valami egyáltalán. A légynél, darázsnál csak a szódásüveg cirpelése hangosabb, meg tán a pohár koppanása a viaszkosvásznon.”
Lám, tényleg nem kelletek, ugye?, egyre hevesebben vert a szíve, ahogy satírozta a büntetésre ítélt szavakat, immár nem kímélve a melléknévi igeneveket sem. Melléknévi igenév! ó, azanyádpicsáját, ez már tényleg mindennek a teteje – és a legalja is egyúttal, tette hozzá, miközben járt kezében a toll.
„Ezek persze egymást feltételező, mélyen összetartozó hangok, mintha hosszúra, halkra szövött kendő lebegne földközelben, álmos neszekből, időtlenségből.”
Aljas, szemét, hálátlan kurafik vagytok. Gyűlöllek titeket! A vékony, jobb sorsra érdemes lapok kilyuggattattak, a mélytengerkék tinta meg csak folyt, mit folyt? ömlött, zúdult a nyugalmat követelő, apró golyó alól, amely egyre kevésbé bírta az őrült iramot. Nem, állt meg hirtelen görcsbe ránduló keze, mit tettem? Parti Nagy nem ezt érdemli, mondta az üres szobának és a megtépázott könyvnek. Van itt más is. És azzal nekilátott.
Utolsó kommentek