És emlékszel Ú.-ra? – kérdezte régen látott barátom. Hát hogyne emlékeztem volna. Találkozásunk örömére elkezdtük számba venni a egykori kapcsolatainkat, és nem meglepő, hogy eljutottunk Ú.-hoz. Barátom, mint kiderült, rengeteg információval bír Ú.-ról, s ezt most meg is osztotta velem.
Ú.-ról elöljáróban érdemes tudni, hogy serdülőkorában valami elváltozást vettek észre az agyában. Volt valami latin neve, de igazából nem betegség volt ez, csak amolyan rendellenesség. Vagy rendesség. Mert bármi is volt ez, Ú.-t elképesztően udvariassá és illemtudóvá tette. Míg mi gyerekként csak ismerkedtünk a társasági együttélés szabályaival, Ú.-nak már a kisujjában volt az összes elvárt viselkedésmód. Állítólag még csecsemő volt csupán, mikor már nagyon körültekintően fingott; az anyja mellét is csak akkor vette a szájába, ha mindenki kiment a szobából. Járműveken soha nem hozta kellemetlen helyzetbe a szüleit, nem sírt fölöslegesen. Nem sírt egyáltalán.
Telt, múlt az idő, s az élet úgy keverte a lapokat, hogy mi osztálytársként kezdtük az iskolát. Hamar rájöttünk, hogy Ú. bizony egy rendes gyerek. Ha valaki bajban volt felelés közben, mindig súgott neki. Természetesen mindenkinek odaadta a leckéjét, sőt, nagyon szívesen megírta másét is. Lehetett rá számítani. Ezekben még nem is vettünk észre semmi különöset. Ú.-nak azonban voltak hirtelen fellángoló udvariassági rohamai, amikor aztán nem lehetett bírni vele. Az osztályok közti futballmeccsen például váratlanul elkezdett lassabban futni a labda után, mert úgy érezte, igazságtalan helyzeti előnyben van az ellenfél védőjével szemben, aki így persze könnyedén beérte, s szerelte. Amikor a hasonló rohamok elkezdtek mind gyakrabban, és mások számára is egyre nyilvánvalóbban jelentkezni, rögtön megjelentek, akik ki akarták használni Ú. – mondjuk így – képességét. Így hát a nagyobb gyerekeknek sokszor meg se kellett verniük a sápért, de még a tettlegesség kilátásba helyezésére sem volt egyáltalán szükség, mert Ú. magától értetődőnek vette, hogy ha kérnek tőle pénz, kaját, bármit, akkor ő ad belőle.
Ugyanakkor nem érezte, hogy ez komoly problémát jelentene az életében, vagy ha érezte is, tenni nem tudott ellene. Egy ideig próbálták az orvosok gyógyszerezni, igyekeztek amfetaminszármazékokkal is agresszívvá tenni (a szülei hozzájárultak!), hátha így legyőzi az udvariasságát, de mindhiába. Ez az eljárás csak felpörgette, s még udvariasabb lett.
Közben felnőtt, és a telepről történt elköltözése után új élethelyzetekbe került. Többször találkozott új, addig ismeretlen emberekkel, de barátom szerint Ú.-nak ezek nem okoztak gondot. – Itt volt például a köszönés: míg vannak, akiket egyáltalán nem hoz zavarba, ha köszönni kell valakinek (ti. az egyszerűség kedvéért soha nem köszönnek, sem előre, sem vissza), addig vannak, akik kételyek közt őrlődve mennek az utcán, lépcsőházban, mélygarázsban, lépnek be liftbe, boltba, orvosi rendelőbe, mert nem tudják, mikor illik köszönni az idegeneknek, s mi az a pont, amikor erre már nincs szükség. Ú. bezzeg köszönt minden véleményes szituációban. Előre, hangosan. Buszvezetőnek, BKV-ellenőrnek – tette hozzá barátom.
Természetesen átadta a helyét a metrón. Az öregeknek. Meg a kismamáknak. Meg a gyerekeknek. Meg a fiataloknak. Meg a férfiaknak. Az embereknek, az állatoknak, ha pedig valaki növénnyel jött, akkor neki. Ha a növény egyedül érkezett, akkor neki is. Meg bárkinek. És ennek ellenére, ha volt hely, mindig leült a metrón, hogy aztán másodpercekkel később mindig felálljon, amint meglátott valakit, aki állt, vagy rosszabb helyen ült, mint ő. Ha tömve volt a kocsi, leszállt, hogy más felférjen.
Udvariassága az idők során sokszor nagylelkűséggel és jótékonykodással párosult: állítólag többhavi fizetését osztogatta már el hajléktalanoknak, illetve vonatjegyre* gyűjtő vidékieknek**, a borravalóval pedig szintén nem fukarkodott: sem étteremben, sem újságosnál, sem a postán, sem a bankban. Ha okmánybélyeget vett, arra is számolta a 10 százalékot. Ha egyszer megbírságolta volna egy rendőr, biztos, hogy neki is ad jattot.
Úristen, és a jogsija! – kiáltott fel barátom. – Azt a sztorit ismered? Intettem, hogy nem, úgyhogy elmesélte. Kiderült, hogy Ú. huszonöt éves korára elérkezettnek látta az időt a személygépjármű-vezetés tudományának elsajátítására. Elsősegély, KRESZ, rutin, minden rendben ment, aztán kivitték a fogalomba. Előtte jelezte neki az oktató, hogy a vizsgabiztosnak*** pénzt kell adni, ha át akar menni. Ú. nem tétovázott, tudta, hogy mi illik. Csak aztán ugye elkezdődött a vizsga, Ú. meg persze nekiállt előreengedni, elengedni, átengedni, beengedni, kiengedni, elsőbbséget adni. Folyamatosan, minden helyzetben. Amikor már az összes lehetséges oldalról kerülgették az autók, ő pedig mosolyogva intett, villogott, bólintott mindenkinek, a vizsgabiztos könyörgött, hogy kiszállhasson az autóból. Ú. megbukott, de úgy, hogy az iskolánál felvették a nevét a feketelistára. Többet oda nem mehetett. A pénzt is visszaadták volna, de Ú. nem fogadta el.
És akkor képzelheted, hogy nézett ki nála egy vásárlás – folytatta barátom –, sok boltot meg áruházat zártak rá, mire előreengedett mindenkit a pénztárnál, s rá már nem jutott idő. Állítólag repülőn soha nem utazott. Pedig többször is volt jegye. Csak hát… – sóhajtott fel – szerintem sejted, mi történt a check-in pultnál, újra meg újra.
– És a lányok? – kérdeztem kicsit szorongva. – Voltak barátnői is. Egy darabig – rázta a fejét szomorúan barátom. Miért, mi történt? – kérdeztem. Semmi – mondta. – Ú. a barátnőivel egytől egyig nagyon korrektül bánt. Mindig felhívta őket, mindig őszinte volt hozzájuk, mindig azt tette, amit mondott, és fordítva. Egy idő után nem is kellett egyiküknek se.
Miután munkáját örömmel átadta egy feltörekvő fiatalnak, elfogyott maradék pénze is, így azok, akik eddig körülötte lógtak, elkoptak. Úgy hírlik, lakásába másokat költöztetett, ezért nem tudni pontosan, merre lakhat, merre járhat most. Talán épp udvariasan nem zaklat senkit azzal, hogy segítséget kér tőle.
* alkoholra
** alkoholistáknak
*** az oktatónak
Utolsó kommentek