minden napra egy zene

"- Néhány hete az apáddal ebédeltem - mondta hirtelen. - Tudtad?

- Nem, nem tudtam.

- Tudod, mennyire szívén viseli a sorsod?

- Tudom, igen, tudom.

- Valószínűleg mielőtt engem felhívott, kapta azt a hosszú, szívfacsaró levelet az igazgatótól, melyben arról számolt be, hogy egyáltalán nem igyekszel. Készületlenül mész az órákra, és lógsz. Szóval egészében véve egy teljesen...

- Én nem lógtam semmiféle óráról. Nem is lehetett. Volt egy-két dolog, amiről megléptem nagy ritkán, például a beszédgyakorlat, amit mondtam, de különben nem lógtam.

Semmi kedvem nem volt erről tárgyalni. A gyomromat kicsit rendbe hozta a kávé, de a fejem még mindig marhára fájt.

Mr. Antolini újra rágyújtott. Úgy bagózott, mint egy megszállott. Aztán azt mondta: - Őszintén szólva nem tudom, mi a csodát tanácsoljak neked, Holden.

- Tudom. Nagyon nehéz nekem tanácsot adni. Pontosan tudom.

- Úgy érzem, hogy egy rettenetes összeomlás felé haladsz. De magam sem tudom, milyen felé... Figyelsz rám?

- Igen.

Szemmel láthatóan igyekezett koncentrálni, meg minden.

- Ennek az összeomlásnak talán az lesz a következménye, hogy harmincéves korodra egy kocsmában ülsz majd, és mindenkit utálsz, aki bejön, mert hátha kollégista korában futballozott. Aztán lehet, hogy annyira mégis hat rád a nevelés, hogy utálni fogod azt, aki úgy beszél, hogy tudhassa-mondhassa. De lehet, hogy valami hivatalban végzed, gemkapcsokat fogsz adogatni a legközelebbi gyorsírónak. Szóval pontosan nem tudom. De érted, hogy mit magyarázok egyáltalán?

- Igen, persze - mondtam. Tényleg értettem is. - De azzal az utálattal nincs igaza a tanár úrnak. Hogy én utálom a futballistákat, meg minden. Tényleg nincs igaza. Nem utálok én olyan sok embert. Legfeljebb csak rövid ideig, mint például Stradlatert, akit Penceyben ismertem, vagy azt a másik tagot, Ackleyt. Utáltam őket egy ideig, elismerem, de nálam ez nem tart nagyon soká. Ha elmúlik egy kis idő, és nem látom őket, ha nem jönnek be a szobába, vagy egypárszor nem látom őket az ebédlőben, szinte hiányoznak. Szóval így van. Szinte hiányoznak.

Mr. Antolini hallgatott egy darabig. Felugrott, beletett még egy jégkockát a poharába, aztán újra leült. Nyilván gondolkodott. Én meg egyebet se szerettem volna, mint hogy reggel beszélgessünk tovább, de. Mr. Antolini begerjedt. Az emberek rendszerint akkor gerjednek be, amikor a másik nem.

- Na jó. Figyelj rám egy percig... Lehet, hogy ezt most nem tudom olyan kiválóan megfogalmazni, ahogy szeretném, de majd megírom neked levélben egy-két napon belül. Akkor majd minden világosabb lesz. De figyelj csak mégis ide. - Megint koncentrálni kezdett: - Ez az összeomlás, ami felé haladsz, egészen speciális összeomlás, iszonyú összeomlás. Aki összeomlik, rendszerint nem érzi, mikor ér a szakadék fenekére. Csak zuhan, zuhan lefelé. Ezt az egész összeomlást azoknak találták ki, akik az életben valami olyan után kutattak, amit a saját környezetük nem tudott nyújtani nekik. Vagy csak azt hitték, hogy nem tud nyújtani. És abbahagyták a kutatást. Abbahagyták, mielőtt még igazán elkezdték volna. Figyelsz?

- Igen.

- Biztos?

- Igen.

Felugrott, és még töltött egy kis whiskyt a poharába. Aztán újra leült. Sokáig nem szólt semmit.

- Nem akarlak elkeseríteni - mondta aztán -, de világosan látom, hogy szépen és nemesen haldokolsz, így vagy úgy, valami igen érdemtelen ügyért. - Furcsán nézett rám. - Ha leírok neked valamit, gondosan elolvasod? És megőrződ?

- Igen, persze. - Így is lett. Még most is megvan, amit írt.

Átment a szoba túlsó végébe az íróasztalához, és állva felírt valamit egy papírra. Aztán visszajött, és a papírral a kezében leült. - Csodálatosképpen ezt nem hivatásos költő írta, hanem egy pszichoanalitikus, Wilhelm Stekel. Itt van... Még mindig figyelsz?

- Persze, figyelek.

Ezt mondta: - „A serdülőre jellemző, hogy nagylelkűen meg akar halni azért, amiért az érett ember alázatosan élni akar.”

Áthajolt és ideadta. Elolvastam, megköszöntem, és zsebre vágtam. Szép volt tőle, hogy ennyit strapálta magát. Tényleg. Csak az volt a helyzet, hogy nem bírtam koncentrálni. Öregem, hirtelen olyan állatian fáradt lettem.

Ő viszont szemmel láthatóan nem. Az a plusz atmoszféra először is benne volt. - Azt hiszem, rövidesen megtalálod az utadat, hogy merre tovább. Akkor indulj, de azonnal. Egy pillanatot ne veszíts. Neked már nincs veszteni való időd.

Bólintottam, mert pont a pofámba nézett, meg minden, de nem volt egészen világos, miről beszél. Illetőleg biztos voltam benne, hogy értem, de nem értettem vele egészen egyet. Átkozottul fáradt voltam.

- És utálok ilyet mondani - folytatta -, de azt hiszem, ha egyszer kialakulnak az elképzeléseid arról, hogy merre tovább, akkor első dolgod lesz, hogy összeszedd magad az iskolában. Kénytelen leszel. Diák vagy, akár tetszik, akár nem. Eljegyezted magad a tudással. És azt hiszem, meg fogod találni, ha egyszer túljutsz az összes Mr. Vineseken meg a beszéd...

- Mr. Vinsonokon - szóltam közbe. A Mr. Vinsonokat gondolta, de Vineseket mondott. Persze, ezért nem kellett volna félbeszakítani.

- Rendben van, Mr. Vinsonokon. Ha egyszer túljutsz a Mr. Vinsonokon, akkor majd egyre közelebb kerülsz... persze hogy ha akarsz, és keresed és várod... valami olyan felismeréshez, ami nagyon, nagyon sokat jelent majd neked. Többek között rájössz majd, hogy nem te vagy az első, akit megzavar, megrémít és undorral tölt el az emberek viselkedése. Semmi esetre sem vagy egyedül a listán, ez izgalmas és serkentő felismerés lesz. Nagyon, nagyon sok ember volt már ilyen erkölcsi és lelki válságban, mint te most. Szerencsére volt köztük, aki feljegyezte az akkori problémáit. Tanulsz majd belőlük, ha akarsz. Mint ahogy egyszer, ha valamit már felmutattál életedben, valaki más tanul majd tőled. Csodálatos, kölcsönös folyamat. És ez nem nevelés. Ez történelem. Ez költészet. - Abbahagyta, és húzott egyet a whiskyből. Aztán folytatta. Öregem, egészen be volt gerjedve. Örülök, hogy nem szakítottam félbe. - Nem akarom azt mondani, hogy csak iskolázott és képzett emberek adhatnak valami értékeset a világnak. Nem így van. De azt mondhatom, hogy az iskolázott és képzett emberek, ha igazán kiválóak és alkotásra képesek valamilyen területen, ami sajnos ritka, akkor sokkal nagyobb értéket hagynak hátra, mint azok, akik csak kiválóak és alkotásra képesek. Világosabban fejezik ki magukat, és rendszerint valami hajtja őket, hogy gondolatmenetüket teljesen végigvigyék. És ami a legfontosabb, tízből kilencben több a szerénység, mint a pallérozatlan elmékben. Figyelsz egyáltalán?

- Igen, tanár úr.

Egy jó darabig megint nem szólt semmit. Nem tudom, próbáltad-e már, de állati nehéz ülni és várni, hogy a másik mondjon valamit, mikor az még gondolkodik, meg minden. Tényleg nehéz. Állatian vigyáztam, nehogy ásítsak. Nem mintha untam volna, vagy ilyesmi. Nem untam, csak hirtelen baromi álmos lettem.

- És még valami, amit az iskolai nevelés adhat. Ha elegendő időt töltesz az iskolában, meg fogod ismerni képességeid határát. Hogy mire elegendő az eszed, és esetleg mire nem. Egy idő múlva tudni fogod, mik azok a dolgok, amiket speciális méretű elméd befogadhat. Ez például rendkívül sok időpocsékolástól ment majd meg, amikor olyasmivel próbálkoznál, ami neked nem fekszik. Meg fogod ismerni igazi befogadóképességedet, és annak megfelelően terhelheted meg az elmédet.

Itt hirtelen ásítottam egyet. Rettentő disznóság, de nem bírtam elfojtani.