a quart kritikusa többé kevésbé bakot lőtt, amikor azzal kezdte a legutolsó creosote lemezről írt kritikáját, hogy asszondja:
'leginkább badly drawn boy skót, rusztikus megfelelőjeként írható körül, vagyis egy kicsit ápolatlan, lelki sérült zenész, aki valószínűleg rendszeresen iszik is, vélhetően egész nap a szobájában pöcögteti a gitárját, az pedig, hogy mekkora szíve van, még annak számára is csak a dalaiból derül ki, aki esetleg évek óta vele lakik. ennek megfelelően szerzeményeit édesbús atmoszféra lengi be.'
az ápolatlanság és a lelki sérülés természetesen nézőpont kérdése, mint ahogy az édesbús atmoszféra is, azonban a 'királyban' jóval több van, mint holmi negyven (!) (ha a közösködést és vendégeskedést is beleszámítjuk, plusz a válogatásokat, és maxikat, ez a szám hetvenre emelkedik) lemezen keresztül kiénekelt szomorúság: nem csak a jon hopkinssal közös immár egy ep-t és egy lemezt is tartalmazó elektronikai kirándulások miatt, amiről gyurmapók már írt egy figyelemreméltó bejegyzést, hanem a fence nevű, főleg skót jófejeket összegyűjtő kiadó alapítója is, ahol a hideg, kockásszoknyás skót tájakon született - így természetesen melankólikus - indie és folk dalok mellett néha kellemes elektronikus dolgokkal is lehet találkozni, olykor meg meglepően eklektikus, hovatovább kísérletező próbálkozásokkal is, bizonyítva, hogy a konstans szomorúság nem kell hogy feltétlenül unalmas is legyen. az úriember (nevezzük csak egyszerűen királynak) ez utóbbi hangulatában fogant remixét szeretném alant prezentálni, viszont, mint a rossz tanuló a feleltetéskor, kénytelen vagyok magyarázkodni is egy kicsit, mert ha csak úgy simán rákattintasz a lejátszás gombra, nem vagyok biztos benne, hogy odáig leszel az élménytől.
eleve kezd azzal, hogy csak akkor hallgasd meg, ha a hangulatod megfelelő; ezt a közhelyet figyeld, 'nincs rossz, csak rosszkor lejátszott zene', ó je. valaminek persze mindig rosszkor van, de ebbe most ne menjünk bele. az eredeti dalt érdemes megismerni, nem mintha annyira kiemelkedően izgalmas lenne, inkább amolyan kedves, szomorkás pop dalocska - ellenségeinek nyálas, ápolatlan, unalmas nyávogás, giccses zongorával -, a klipje viszont a szívem csücske, ki ne szeretne egy ilyen kis zongorás fiatot, ahol mit ad isten, még egy zenekar is elfér a végére, a főszereplő már emlegetett hatalmas szívéről nem is beszélve.
creosote nemcsak hogy újraénekelte az egészet, hanem adott egy új refrént is a dalnak, ezzel jóval mélyebbre helyezve a súlypontot, viszont az ügyetlen, házibarkács hangulatú elektronikus alap, ami moby régi dolgaira emlékeztet, első hallásra épp úgy riasztó lehet, mint a szám hossza; kilenc perc! azonban ha figyelmesen hallgatod, elképesztő utazásban lehet részed, a hipnotikusan ismételt verze, a hullámzó harmonika, és a végére leheletnyit felerősödő dobok olyan hangulatba kergethetik az arra fogékony hallgatót, hogy azon kaphatja magát, hogy azt énekli hangosan hogy
'don't need anyone else but yooouuuu'
némi szerelmi bánat, vágyakozás, hideg szoba, és egyéb hozzávalók természetesen fokozhatják az élményt, minden dal akkor jó, ha szól valakinek valamiről, ilyen szempontból a hallgatón legalább annyi múlik, mint az előadón. ha ettől függetlenül ez a kilenc perc nem okozott különösebb élményt, mondhatni 'hidegen hagyott', akkor egyrészt örülj, mert nem neked szól, ami az effajta melankólikus, szívtépő dolgoknál mindig kész szerencse, másrészt azért hallgasd csak meg még egyszer. az is előfordulhat, hogy továbbra sem hallasz majd mást, mint bánatos nyávogást, idegesítő zenei alappal, ez esetben a hiba nem biztos hogy a te készülékedben van, csak egyszerűen nem vagytok kompatibilisek a creosote bácsi édesbús atmoszférájával. sajnos én igen, nekem ez a dal olyan, mint egy tíz percen keresztül süllyedő hajó, a végére úgy érzem magam, mint aki pár centivel lejjebb került; erről egyébként van egy cortazár novella.
Utolsó kommentek