az ősznek egészen pontosan ilyennek kellene lennie. az ősz egész pontosan ilyen egyébként. mi nem vagyunk ilyenek. vagy mi is pont ilyenek vagyunk, a világ nem ilyen. de az ősz, az igen, az ilyen. szép, őszülő szó az hogy ősz, jól esik kimondani, ott marad az ember nyelvén. van benne valami az őzekből is, talán ezért. az őzek hajnali nekifutamodásukból, a szőrükön csillogó rét boldogságából, és a reszkető lábú, villanó fenekű mindig félésből is. meg az erdőből. és az erdőkben van valami a folyókból. a folyókban meg az időből, a folyton belénk akadó, körülöttünk fodrozódó időből, és az ízedből, ami puha, mint a bánat, és szétárad bennem, mint a folyók. a folyókban pedig van valami a szabadságból, a mindig továbbmenők, a folyton megérkezők szabadságából, ami aztán úgyis mederré szűkül.
árvízkor, mondják, a folyók megkeresik régi medrüket.
valahol talán minden folyó ugyanaz. ezért nem lehet kétszer ugyanabba lépni. valahol talán minden ősz is ugyanolyan, minden ősz ugyanaz az ősz, csak mi vagyunk folyton mások. minden ősz az az ősz, ami olyan, mint ez a dal. még akkor is, amikor, úgy mint épp most, épp egészen más.
egy a zene, így itt a vége, de én persze továbbmegyek, a végekhez éppen annyira nem értek, mint a folyókhoz, az őszhöz, vagy épp a zenéhez. ezt a dalt sokan előadták már, és remélem sokan elő is fogják még adni, ezek közül párat ajánlanék figyelmedbe: a natacha atlas féle világzenéset, (főleg a hosszított folyó), a norma watterson féle zseniális karcos megoldást, a nigel kennedy féle szentimentális verziót, amiben ráadásul boy geogre (!) énekel, a nagy kedvencem, shawn lee tőle elvárhatóan funk verzióját, ami annyira perverz, és disszonáns, hogy az már szinte jó, és christopher o'riley zongorás romantikáját, aki egyébként egy komplett lemezt szentelt nick drake-nek hasonló hangulatban, és végül andy bey fáradt, öreg, utolsó csepp hangú előadását, amiből sejteni, hogy ilyen lehetett volna nick is, ha. de így is, úgy is, pontosan olyan, mint az ősz.
Utolsó kommentek