november elején a halállal foglalkozni elég szakállas dolog, éppen ezért kezdjük a borotválkozással; attól félek, én ezt a kérdést is túlfilozofálom, borotválkozás közben például simán rájöhetek az univerzum működésére, vagy a női lelkek lényegére épp úgy, mint arra, hogy az egykulcsos adórendszer miért kellemetlen kétes egzisztenciámnak. borotválkozni tehát jó dolog, ennél alighanem csak nem borotválkozni lehet jobb; erről pedig nálam jóval többet tudna mesélni sam beam.
akinek ilyen hangja van, annak persze hogy az efféle szakállas viccek is jól állnak: nincs mese, az ezredforduló (egyik) legnagyobb trubadúrja, aki olyan egyszerű és praktikus dalokat ír, mint amennyire egyszerű, és praktikus nem borotválkozni. azonban a vastag szőrzet mögül olyan puha, és szívtájba markoló dolgok jönnek ki, hogy az iron & wine fedőnév alatt daloló, leginkább egy roxfordot végzett szakvarázsló, vagy inkább mormon hittérítő külsejű sam azok közé az előadók közé sorakozik fel, akik azt csinálnak veled, amit akarnak, ha jókor hallgatod őket; megölnek, újrateremtenek, rávesznek hogy szakíts, hogy ne szakíts, hogy legyen kedved élni, hogy ne legyen kedved élni, hogy repülj a felhők fölé és szard le a világot, avagy ásd el magad, és ültess fölé virágot, és így tovább.
most azonban nem a munkásságát, három kitűnő, és egy idei, részemről értékelhetetlen életvidámsággal büntető albumát, vagy a nagyszerű calexicoval közös ep-jét szeretném isteníteni, hanem csak egy cseppet a tengerből: egy egy (!) percnél rövidebb apró, és látszólag egyszerű dalt, ami úgy hat rám, mintha egy fejem fölött köröző madár lenne. a red hot nevű társulás - amit most szintén nem fogok isteníteni, pedig - mindenféle nemes célokra készült dark was the night című válogatásán jelent meg, idestova három éve, és még mindig, sőt, már megint.
saját elmondása szerint egy repülőtéren, jégeső közben (!) írt dalnál már attól meg kell halni, hogy milyen egyszerű a szövege, és mégis milyen hihetetlenül sokrétű, én például többször is nekirohantam vad buzgalommal, örülve hogy minden szót ismerek, de minden egyes alkalommal másra jutottam, így már nem tudom, hogy én írom e ezt a dalt, vagy ő engem. esetleg mindkettőnket ez a szakállas apó.
mindenesetre angolul nádasdy szinten fordító emberkéktől szívesen venném, ha lefordítanák, fele királyságom, vagy borotvahabom adnám érte.
még azt sem tudom eldönteni, hogy boldog vagy szomorú leszek-e ettől a daltól, talán valahol mindkettő; és azt se, hogy ez most cinizmus-e, vagy se; hiszen mikor lesz az, hogy majd az our babies never cry? majd épp akkor, amikor az our children never lie. akkor aztán majd tényleg we are not affraid to die. addig azonban én ebbe a számba minden alkalommal egy kicsit belehalok.
Utolsó kommentek