akárhogy is volt és lesz akármi
nem lehetett meg nem találni azt
ami megtaláltatott
akármi lett és úgy ahogy
(somlyó)
tehát világos hogy nem a megtalálással van a baj, pedig olyan, mintha az ember folyton keresne, ő legalábbis, minden megtalálással mintha magát kapná vissza, mint amikor bekötik a szemed, és tapogatózol, aztán megtalálsz valami kezet, bőrt, combot, és elönt a meleg, hogy van, hogy vagy, ő sokszor játszotta ezt, becsukott szemmel állni a villamoson, lemenni a lépcsőn, egy pillanatra iszonyú kiszolgáltatottnak lenni, olyan, mint a szerelem, amikor megkérdezte hogy mit iszik, sört, az ember fizet, már ha, és hozza, leteszi, néz, összeér valami, bőr, comb, meleg, hideg, odakint az ajtó előtt toporzékol az ősz, ilyen iszonyú kiszolgáltatottnak lenni, csukott szemmel lemenni egy aluljáróba olyan, mint a szerelem, füleden a zene, ez a zene, pedig ebben is ott van mennyi másik, aztán nem lehet nem nyitott szemmel félrenézni, amikor a mozgólépcsőn jön fel az, ami ők lehettek volna, összegubancolódott ember pár, azok emelkednek, míg ő süllyed le, mindig ez van, az ellentétes irányú mozgás, a szerelmeink kimozgólépcsőznek belőlünk, a megtalált is megtalál valamit, és így tovább, csupa megtalálás ez a kurva világ, ő sem veszít mást, mint hogy nem találja meg többet, amit egyszer már megtalált, viszont kicsoda ő, hogy mástól visszatartsa a megtalálást, a rátalálást, hogy más is megtalálja magát abban, akiben ő is, a metrómegállóból özönnek ki az emberek, ő megáll középen, becsukott szemmel;
nem a megtalálással van baj, azzal van a baj, hogy ott ment fel a lépcsőn az, ami lehettek volna, és ő nem nyúlt utána, át kellett volna ugrania talán a mozgólépcső korlátján, és belebújni abba a fiúba, abba az érzésbe, abba a lányba, abba a megtalálásba, abba, amit mások találtak meg helyettük, abba, amit ők is megtaláltak, talán ezt kellett volna, jólneveltség?, fásultság?, bölcsesség?, hogy nem mozdul, nem megy vissza, nem javítja ki, nem találja meg újra, amit nem lehet, pedig elveszett basszameg, máskor, még amikor megkérdezte hogy mit iszik, sört, az asztalnál, odakint az ősz, bent a táncoló cigaretta kígyók, ott még arról beszélt, vagy akart beszélni, hogy nincs boldogság, nincs paradicsom, tulajdonképpen semmit nem lehet nyerni, vagy veszíteni, és lényegében változtatni se lehet semmin, és ha ezek után azt hiszi, hogy nem marad más, mint az elkeseredés, abban is téved, mert az elkeseredés is merő illúzió, mondta neki, és mivel őt is magának találta, mindent, amit neki mondott, magának mondta, és mindazt, amit nem mondott neki, maga elől hallgatta el, nem tehetsz mást, mint hogy magadra húzod a nappalt, az éjszakát, a ruhát, a vágyat, a szerelmet, és mindazt, ami te vagy, és élsz, és fizeted a sört, és nézed őt, milyen iszonyú kiszolgáltatott dolog ez, pont mint ahogy most, behunyt szemmel a metrómegálló közepén, két irányból hömpölygő emberek, és a zene, ez a zene, nincs más, mint ez a zene, amíg nem nyitja ki a szemét, nincsenek emberek, nincs veszteség, nincs elmenő metró, és itt van ő, ha kinyújtja a kezét, összeér majd valami, bőr, kéz, meleg,
meg az a puha derengés, hogy akármit is csinálunk, előbb utóbb ránk kerül a sor, csak vegyük a nappalt, az éjszakát, az örömöt, a fájdalmat, rázzuk fel teljes erőnkből, keverjük meg, forgassuk magunk körül a maradék három percben a metrómegálló közepén, hogy összekeveredjen, és igyuk meg fenékig, és ennyi, kész is az ember, mehet végig a torkodig, égesse a nyelvedet, hogy milyen elképesztően szomorú, és gyönyörű ez az élet, mint ez a zene, fel kellene öklendezni, és lenyelni újra, meg kellene nyomni a lejátszás gombot újra, ki kéne szakadni a világból újra, el kellene kezdeni ugyanazt újra, meg kellene találni mindezt megint, de nem lehet, mi ez?, jólneveltség?, fáradtság? elfogadás?, hogy a metróra száll, megállók jönnek, és mennek, mozgó egyhelyben maradások, ellentétes irányú találkozások, tágra nyílt szemű tapogatózások, és a rátalálások, újra és újra megtalálja majd azt, amit nem lehet meg nem találni, és újra meg újra ők is megtalálják őt, majd mást is, a szerelem széthordja őt, és összerakja másoknak, és széthord másokat, és engedi, hogy ő találja meg, egészen addig, míg végre újra lesz bátorsága megállni, valahol, behunyni a szemét, pár pillanatra iszonyú kiszolgáltatottnak lenni, és lemenni a lépcsőn
Utolsó kommentek