minden napra egy zene

Biztosan nektek is feltűnt (feltéve, hogy olvastátok a szóbanforgó bejegyzést), hogy a néhány héttel ezelőtti Deadpeach posztban megemlített összes "Dead" zenekar nevéhez link is tartozott... egy kivétellel.

Azért jószerével akadnak itt tisztelni való bajszok... már csak ezért sem szabadott volna kimaradniuk

Ez az egy kivétel azt jelentette, hogy az egyzene több mint másfél éves történetében nem sikerült helyet szorítanunk a The Gratful Dead-nek. Ez egyfelől remek, merthogy minden bizonnyal azért nem kellett eddig a bandához nyúlnunk, mert bőven akadtak kiváló zenék amiből tallózhattunk. Másfelől viszont egyben szégyen is. Tekintve a blogon fellelhető tetemes mennyiségű '60-as '70-es évek beli nótára, és a cimkefelhőben a pszichedélia szócska melletti számra (segítek: 59), igazán megemlékezhettünk volna a stílus és a korszak pionírjairól is.

Na én most éppen ezt készülök megtenni, és nem egy perc néma csenddel, hanem ezzel a kedves hanganyaggal itt: 

A formáció első fennállásanak 30 esztendeje alatt (2005-ben "The Dead" néven, néhány egykori, és új taggal újra alakultak, de ezt ebbe nem számoljuk bele) a zenekar magját alkotó zenészek névsora, Ron McKeat 1973-mas halálát leszámítva változatlan maradt, ami több, mint dicséretes.

Eredetileg, az akkoriban úgy tűnik igen népszerű The Warlocks néven működtek, majd miután egy másik The Warlocks lemezszerződést kapott, kénytelenek voltak új nevet kifundálni - a The Velvet Undergrounddal egyetemben, akik ekkoriban szintén The Warlocksként működtek (hozzáteszem, szerintem mindkét banda jól járt a névváltással).

Az átnevezés utáni első fellépésük 1965-ben történt, mégpedig az egy külön posztot is megérő, a san franciscoi pszichedelikus szubkultúra, és a hippi mozgalom kialakuásában jelentős szerepet betöltő, legendás Acid Test "parti-sorozatának" egyik "állomásán" (ez a mondat kiváló lenne Joey Tribiani számára, hogy gyakorolhassa az idézőjelek használatát). A következő évben már a Trip fesztivál plakátjáról láthatták viszont, saját, új nevüket. Innen mondhatnám egyenes út vezetett a Woodstock fesztiválig, de a zenekar tagjainak gondolom azért lenne néhány szavuk ehhez az "egyenes út" dologhoz. Minden bizonnyal tetemes mennyiségű munkára, LSD-re és DMT-re volt szükség, hogy a '66 és '69 közözött rendelkezésükre álló alig néhány év alatt, a pszichedélia pionírjaivá nőhessenek, és kvalifikálájk magukat a rocktörténelem legjelesebb eseményére.

Első osztályú LSD beszerzésével bizonyára nem akadt problémájuk, hiszen hangmérnökük az az Owsley "Bear" Stanley volt, aki a potméterek tologatása mellett észak amerika legnagyobb bélyeggyárosa is volt egyben. Az úriember '65 és '67-es letartóztatása között egyes becslések szerint 1,25 millió adag trippet állítótt elő. Bár az "adag" nem lelhető fel az SI mértékegység-rendszerben (ergo elég relatív, hogy 1 adag valójában milyen mennyiséget is takar), azért az érzékelhető, hogy Bear nem a külső sávban nyomult. Az általa előállított LSD komoly katalizátora volt a drog széles körű elterjedésének, és az ehhez szorosan köthető, san franciscoi hippi kultúra kibontakozásának.

Owsley "Bear" Stanley 

Bear mindazonáltal nem csak a laborban alkotott nagyot. Történt ugyanis, hogy a The Greatful Dead egyre és egyre elégedetlenebbé vált a koncertjei helyszínén található hangtechnikával, így Bear saját hangosító rendszert tervezett nekik. A rendszer prototípusa ugyan öszehasonlíthatatlanul szebben szólt a zenekar által eddig megszokottakhoz képest, cserébe viszont túl kényes és érzékeny volt, aminek rengeteg félbeszakadt koncert volt köszönhető.

Bear sajnos nem sokáig ügyködhetett a rendszer tökéletesítésén, ugyanis nem sokkal annak megépítése után, droglaborjának köszönhetően börtönbe került. A zenekar így néhány évig egy az Alembic által gyártott hangtechnikával turnézott. Majd Bear 1973-mas szabadulása után (immáron az Alembic segítségével) befejezhette a "The Wall of Sound" névre keresztelt "művét", ami a legnagyobb akkoriban használt - és valószínűleg máig a második legnagyobb mobil - hangosító rendszer volt.

Fél mérföldes távolságig kíváló, törzítás mentes hangminőséget produkált, ami nem csak a közel 27ezer Wattos teljesítménynek, de a hangszerenként külön jelútnak, és hangszóróknak is köszönhető (Phil Lesh basszusgitárjához, például húronként külön jelút, és hangszórók tartoztak).

A The Wall of Soundból mérete miatt két teljes rendszer állt a zenekar rendelkezésére. Míg az egyik éppen használatban volt, a másikat már a következő koncert helyszínén építették, hogy készen álljon mire a zenekar odaér. 4 teherautó és 21 fős szeméyzet volt szükséges ahhoz, hogy mozgassák, és munkába állítsák a 75 tonnás monstrumot.

Végül egy év turnézás után '75-ben, a rengeteg járulékos probléma miatt (logisztikai nehézségek, az üzemanyag és a személyzet növekvő költségei, a road-ok közti belső surlódások, és néhány, a komplexitásból adodó technikai gát miat) a máig egyedülállónak mondható hangrendszer nyugíjazásra került. Helyét egy könnyebben mozgatható, jóval egyszerűbb konstrukció vette át.

The Wall of Sound 

A zenakar tagjai változatos zenei előképzetséggel, és múlttal rendelkeztek, ráadásul mindegyikük igazi multiinstrumeltalista volt. Mindezek után nem meglepő, az a zenei sokszinűség ami lemezeiken hallható.

Jarry Garcia (szóló gitár és ének) és Bob Weir (gitár, ének) az '50-es '60-as évek amerikai folk zenéjében merültek el, majd nyitottak később az új elektromos gitár felé. Phil Lesh (basszus, tenor ének) a zenei konzervatóriumot a trombita avatott mestereként hagyta el, később pedig elektronikus zenei tanulmányokat folytatott. A '73-ban életét vesztett Ron McKeath (hammond orgona, harmónika, ének) a blues zene szerelmese. Bill Kreutzmann (dob), kiváló jazz és R'n'B zenész. A zenekarhoz később csatlakozó Mickey Hart pedig az ütős hangszerek széles skáláján játszott profi módon.

Élő előadásaik híresek voltak hosszas improvizációs játékukról, ami alapvetően megkülönböztette őket a többi turné zenekartól. Amíg a legtöbb banda egy kész show-val állt a közönség elé, melyet koncertről koncertre ismételtek, a The Grateful Dead ezt sohasem tette. Korai felvételeikre is ezek a hosszú, improvicációs, gyakran instrumentális jammelések voltak jellemzők (jó példája ennek a korszaknak a Dark Star), de mivel hiányzott belőlük az élő előadás varázsa, ezért a lemez eladások alulmulták a várakozásokat.

Későbbi lemezeik (Workingman's Dead, American Beauty) ugyan még mindig magukon hordozták a banda jellegzetességeit, azonban jóval hagyományosabb szerkezetű szerzemények kaptak helyet rajtuk, így ezek már üzleti sikereket is hoztak a zenekar számára.

Rengeteget lehetne még írni a zenekar 30 éves pályafutásáról, arról, hogy hogyan formálódott albumról albumra zenei világuk, a lemezborítóikról, felbomlásukról és újjáalakulásukról vagy éppen a The Deadheads-nek nevezett elkötelezett rajongótáborukról, de kedvcsinálónak ennyi talán most elég. Remélem sikerült sokak érdeklődését felkelteni a történelem egyik legnagyszerűbb zenekara iránt, és remélem aki eddig nem tette a jövőben sokat hallgatja majd őket.