minden napra egy zene

Miután 2011-ben nem sikerült annyi zenével megismerkednem, hogy rázúdítsam végtelennek tűnő, egyébként napról-napra változó listáimat az internetre, így az egyzene is megússza, mert még csak azt sem tudom mondani, hogy ez vagy az lett az év zenéje.
Azt még nem döntöttem el, hogy idén mennyire akarom úgy követni a történéseket, mint ahogy tettem azt a 2000-es évek második felében.. Egyrészt érthetetlen módon nem érzem kevesebbnek magam, ráadásul túlságosan sok olyan albummal nem is találkoztam, amire azt mondom, hogy kettőnél többször elő fogom venni őket pár év múlva, vagy nagyon szeretném őket a lemezek között látni a polcon. Másrészt viszont, ha nem tennék így, könnyen lemaradhatok olyan dolgokról, melyek miatt már hajlamos lennék kevesebbnek érezni magam. Ez így persze hülyén hangzik, de ha nem indítom el a The Kills lemezt (mondván, hogy lássam miért szeretik páran annyira körülöttem), simán elmegyek emellett. Mert azért akadt olyan kategória, ahol találtam győztest, így a The Last Goodbye egyértelműen 2011 legszomorúbb dala számomra, amely nem kevés olyan percet okozott, amilyet az ember még a zenétől is csak ritkán vár el.