istenem, istenem, vajon mi lelt engem? - üvöltöttem torkomszakadtábul, majd a fejemre nyomtam azt a flakon turhát, amit így, 35 fekvőtámasz és 90 szabályos felülés után minden este szoktam. gyűjtöm napközben, fejembe borítom este 9 óra 12 perckor, mint kabos a kalapját-ját-ját kalapját-ját-ját. aztán mindig megyek, és lemosom, de tegnap hogy-hogynem valahogy mégis ragacsos fejjel szenderedtem el, hiszen miért is ne, nem kiváncsi rá úgyse senkise. hogy elfelejtettem a mozdulatsort, vagy direkt történt így, nos azt nem kötöm bárki orrára. én még tudom, emlékszem, hiszen tegnap történt, de az olvasóknak a világ összes pénzéért sem mondanám el. történt tehát, hogy a flakon turha a hajamba ragadva maradt, és úgy ahogy voltam, csatakos hónaljjal, büdös lábbal, szarcsimbókos térddel és flakonturhás hajjal a villanykapcsolóhoz léptem, lekapcs, ágyba be, takaró nyakig, és hosszas meditálásba kezdtem erről az egész hülyeségről, ami történik nap mint nap, reggeltől estig, estétől reggelig, különös figyelemmel kísérve az éjszakát, a reggeli 7.00-át, a delet, a meghatározatatlan pillanatot (de minden nap van legaláb egy), amikor elfog a düh, amelytől vezérelve szálanként kitépem a tollaimat, hogy másnapra kinőjenek, aztán a pillanatot, amikor megérkezem a p. utca 4-be, a 13. fekvőtámasz ismét meghatározhatatlan időpontját, a 47. felülését, a 20.40-et, amikor előveszem a hegedatokból a hegedát, hogy rázendíccsek a keservesre (trad. arr.) lurkó fél x-et porig alázó módon, a 21.00-át, amikor minden második nap felszaladok a harmincnyolcezerhétszázötvenhetedik emeletre, hogy lehozzak az égrül egy csillagot (onnan pont elérem), és minden másik második nap pedig tollbamondok egy valahavolt tánmegisholt indiánnak, aki a halántékomon 10 percenként kis ideig tikkelő eret napról napra láthatóbbá teszi - hogy higgyetek végre nekem is, valamiben legalább, ha már a lényeget nem fogjátok fel -, a 21.16-ot, amikor a falkonturhát általában - teccikemlékezni, ugye, tegnap nem - egy mezei riherongy segítségével eltávolítom a hajzatomból, és végül a 22.00-át amikor rendszerint nyugovóra térek, ami persze sosem nyugtat meg.

de. mint mondottam volt, nem így tegnap, 21.16-kor ugyanis ahelyett, hogy a napirendből kinéztem volna a teendőt, fogtam magam, megettem a gondosan megmosott kiwit, és eldőltem, csak úgy koszosan, és reggelre a fejemhez épült a párna. lett is belőle haddelhadd, mert a hajnali későnébredés után nem volt sok időm szarakodni vele, megpróbáltam először puszta kézzel eltávolítani, aztán pajszerral, konyhakéssel, fejszével, tükörfűrésszel, paksi atomerőművel, pentagonnal is próbáltam, de még egy új, mindaddig kipróbálatlan új tetveszsidó csodafegyverrel is kísérletet tettem, de mindhiába, az én jóédesanyámtól kapott párnám bizony beleragadt a hajzatomba, és - nem kockáztatva a további késlekedés által előrevetített szörnyűségeket - nekiindultam a setét éjszakának, úgy, ahogy voltam. lett is nagy csodálkozás, hátammegettkuncogás, térdcsapkodás, lapockalapogatás, mígnem egyre vörösödő, később pedig elfeketülő arcomból kedves gályarabtársaim meg nem értették, hogy ennek bizony a fele sem tréfa, és inkább visszarévedtek, ki a munkájába, ki egy tányér toszkánai paradigmaleves, ki pedig egy kibelezett egerészölyv fölé.

zúzmara borította a szembeház ablakát, amire a kilátás nyílott erkélyemből, messze-messze el lehetett látni, és mire a nap felkelt, és első sugara végre a rue rodier ucca 39. sz. fölső emeletét is elérte, addigra én is feleszméltem az elrévedésből, és feltűnt, hogy a bulvárosztag mai ingyenkurvája a szokásosnál is tschötschösebb, és a szokásosnál is közelebbről mutatják a segge lukát, és hopp!!! abban a pillanatban arra is ráeszméltem, hogy egy párna van a fejemhez ragadva. mit volt mit tenni: fejberúgtam a legközelebb ülőt, megvártam, amíg csendesen, de határozott mozdulatokkal, és kötelességtudóan arrább vonszolja magát, elfeküdtem a hosszú fehér asztalon, és lassan elszenderedtem.