Most pedig elmesélem, miként tanultam meg biciklizni - 27 évesen. Bizony, gyakorlatilag pontosan a 27. születésnapomra sikerült időzíteni az első igazi sikerélményeket, amiből következik, hogy volt nagyjából két dekádnyi hendikepem, úgy a világ túlnyomó többségével szemben. Annak idején, még a háromkerekűn egész jól ment a tekerés a panelház előtt. Ez, illetve a narancssárga dömperem aszfalton való rendíthetetlen gördítése verte ki a biztosítékot a nyolcadikon lakó Józsi bácsinál (el tudtok képzelni hitelesebb és igazabb nevet egy nyolcadikon lakó bácsinak?), akinek valamiért semmi kedve nem volt vasárnap reggel fél 8-kor kelni. Szóval ott nem volt gond, veszélyérzet híján vígan tekertem. Hanem a kétkerekű! Valamiért az nekem nem volt, nem is kértem, nem is kaptam, így már gyakorlatilag hét éves koromra eldöntöttem, hogy én ugyebár nem tudok biciklizni. És kész. Utána már minek tanuljak. Így lettem különleges. Vagy valami olyasmi.

Például én voltam az egyetlen, aki a dühöngőkben játszott kirúgóst (vagy lerúgóst) csak a támadó szemszögből élvezhette. Merthogy az úgy történt, hogy a ketrecben felszállt a fiú a biciklire, tekert körbe, a többiek pedig a labdával (amiből általában nem volt több egynél - eleve ünnep volt, ha valaki tudott egyáltalán szerezni), hogy úgy mondjam, lerugdosták a járgányról. Jutalmul az szállhatott fel a bringára, aki kivitelezte a győztes lövést. Elnézve a sebesüléseket, nem voltam tökéletesen meggyőződve róla, hogy fogyatékosságomból különösebb hátrányom származna. Persze az idő telt-múlt, s azért csak-csak feltűnt egy idő után, hogy vagy én nem tudok menni egy közös programra a barátokkal (például a legendás szarvasi nyári táborokba), vagy ők kénytelenek más programot szervezni. Miért nem megyünk?, tette fel a kérdést egy nem bennfentes, Mert nem tud biciklizni, böktek rám állukkal barátaim. Amikor ezt megunták, vagy hát inkább jobb híján ignorálták, elmentek bicajozni.

Így csak hallomásból értesültem róla, mikor Gulyi teljes lendületet véve, nem tudván, hogy a másik oldalon nem éppen az várja, amire számít, előbb felzúz a Tímár utcai felüljáró emelkedőjén, majd a tetőre érve lezúz - a lépcsőn. És sikerült neki. Nem egyszerűen túlélte. Semmi baja nem lett. Úgy hírlik, megérkezvén bringáján a biztonságot nyújtó aszfaltra, a földre vetette magát, és talán még ma is nevetteti az adrenalinfröccs.

Szóval gyűltek-gyülemlettek a mindenféle sérelmek s érzelmek a fejemben, míg végre úgy döntöttem, hogy veszek egy briciklit. Mert amíg nem veszek briciklit, soha az életben nem lesz lehetőségem, hogy másét napokra, akár hetekre kölcsönkérjem, majd alaposan megnyomkodva visszaadjam. Ezt pontosan tudtam. Úgyhogy éppen Gulyi segédletével megvásároltam első saját briciklimet. Bár az elhatározás szilárdnak tűnt immár, azért még mindig nem hittem igazán, hogy ez valaha sikerülni fog. Mert ha az ember gyerekkora óta érlel magában egy gondolatot, miszerint ő egyszerűen nem képes arra, amire mások, meg különben is égő ilyenkor nekiállni bénázni, meg különben is, tán nem is lehet ilyen idősen megtanulni valamit, amit kis lurkóként kellett volna, szóval... Nehéz volt.

De bé. segített tárolni, gé segített hazahozni, majd levitt engem a telkükre, ott felrakott a briciklire, tolt, bíztatott, szidott, bazmegelt, magyarán tanított. Az első este kilátástalansága után, a második napon egyedül próbálkoztam órákon át. Megjegyzem, valószínűleg nem gyorsította a tanulási folyamatot, hogy az agyváltó végig a legnehezebb fokozatba volt kapcsolva, tehát mire nagy nehezen lenyomtam volna a pedált, már kétszer megbólintottam valamelyik tereptárgyat: meggyfát, fűnyírót, ilyesmit. Jó, hát mit tudtam én, mire való az a kis kar a kormányon. Sokszor már feladni készültem, de mikor már harmadszorra láttam a félkarú embert eltekerni a kapu előtt (s fél karjával sem ám a kormányt fogta, hanem békésen pipázgatott), úgy gondoltam, hogy azért mégse kéne ilyen szerencsétlen béna lúzernek lennem (az önsanyargatás e módja végül egész hatékonynak bizonyult).

Szóval durcásan, dölyfösen ott maradtam, simítottam egyet a bajszomon, és folytattam addig, amíg nem tudtam végre egy teljes fordulatot megtenni a pedállal, oly módon, hogy a nyeregben maradjak. Mert egyszer csak sikerült. Ezt onnan vettem észre, hogy ezúttal a telekhatárt jelző vaskerítést fejeltem meg, pedig az addig csak amolyan elérhetetlen, távoli, ködös célként derengett szemeim előtt (amúgy 6-7 méterre lehetett). Barátom felbukkant hirtelenjében, és kizavart az utcára, mondván: te tudsz biciklizni, bazmeg. Hagyjuk már, hagyjuk már. De addig erősködött, amíg ott találtam magam a kis úton, és akkor... Áá, emlékeztek még, milyen érzés volt, mikor először elindult alattatok a bringa? Ha még igen, szorozzátok meg a 27 év alatt felgyülemlett frusztrációk, kinevetések, kihagyott túrák, csak gyalogosan használt Tímár utcai felüljárók tömkelegével. Na, én valahogy így. Ez most mind kijött belőlem egy fordulatnyi távolság alatt.* Olyannyira, hogy meg sem álltam egészen a szúrós cserje közeledtéig. Illetve tulajdonképpen a bokor közepébe történő megérkezésemig.

* néhány hétre rá már a pesti utcákon hajtottam, majd kisvártatva - ismét Gulyinak  köszönhetően - már a Mecsekre tekertem fel, s a kontrára taposva onnan le, majd a Villányi-hegység-dombság szőlőtőkéi és napraforgótáblái mellett az országúton mosolyogtam sokat. Ez leírhatatlan élmény volt annak, aki egy éve akkor még tolni sem tudta rendesen a bringát. Semmiségnek és nevetségesnek tűnhet mindez, hisz biciklizni mindenki tud. Ha viszont tehetitek, felejtsetek el tudni, s tanuljatok meg újra. Mert ez egy csoda.