Fogvacogtató februári péntek estéken mi másra vágyna, mint egy kád forró fürdőre, hozzá illő banános forró csokira és egy Janikovszky Éva könyvre. Majdnem össze is jön neki, de a forró csoki és a víz időközben kihűl, ez utóbbi kicsit túl is csordul, eláztatva ezzel a már fentebb említett könyvet. Kiszáll, egy árnyék táncol a falon, nemsokára megtalálja a hozzá tartozó pókot is. Semmi baj, tél van, lehetne rosszabb. Hallgassunk inkább zenét. Az talán nem romlik el.
Ismer egy fiút, neki minden zene egy évszakot jelent („Nézd, mit találtam, ez tiszta tavasz!” „Miért hallgatod ezt? Ez őszi zene…”). Neki köszönheti élete legszebb téli zenéjét, ami tulajdonképpen egy egész album, sokat sejtető címmel: Soon it will be cold enough. Nem sokára elég hideg lesz, na de mi? Mi? A víz? A forró csoki? Az árnyékok? Vagy valami egészen más?
Mire gondolhatott ez az emancipált srác, 2006-ban, amikor 19 (!) évesen megcsinálta ezt a téli álomzenét? Más örül ha ennyi idősen a kezében lóbálhatja az érettségi bizonyítványát, ő meg csak jött a semmiből és véletlenül felfedezte Nujabes, aki aztán kirángatta Japánba, és onnantól kezdve már csak értetlenül nézett, hogy mi ez a sok eladott lemez, meg a toplisták, meg hogy még a pekingi olimpián is lejátszották az egyik számát (mai napig rejtély).
Ugyanilyen értetlenül néztem én is, amikor végighallgattam az albumot, hogy lehet valami ilyen kurva szép; nem is csodálkoztam később, hogyan került Nujabes a képbe, az ilyen szép lelkű emberek mindig megtalálják egymást. Vagy legalább is meg kéne találniuk. Mint nekem Kántor Pétert.
Emancipator vajon olvasott e valaha Kántor Pétert? És Kántor Péter fog e valaha hallgatni Nujabest? Fogvacogtató szombat délutánon, nekünk mindhárom összeáll:
Nem hittem volna, hogy majd ilyen messze elmész.
Maradt egy bádogdobozban egy régi zsebkés,
meg az órád, ami már nem jár, meg az a só-
nehéz, hűséges harapófogó,
meg a Cserépfalvi-féle Csendes Don. Ez elég.
Schubert Esz-dúr triója (D. 929) kurva szép!
Az andante con moto. Lateiner zongorázik,
Piatigorsky a csellós, Heifetz hegedül:
mint egy 1965-ben készített kád víz,
ami nem folyik el és ki se hűl.
Utolsó kommentek