egy panda ismerkedik egy farkassal a hetes buszon, míg a busz átúszik a dunán; amíg ez zajlik, alattuk is zajlik a jég. nehezen megy, mert a híd csúszik, a farkas pedig pusztai, ellenben a panda úgy tűnik nagyon is városi, sajnos így megy ez. ilyeneket mond épp a farkas a pandának:
szép, szép az elégedettség, a fájdalomnélküliség, szépek ezek az elviselhető, alamuszi napok, amelyeken nem mer hangoskodni se a fájdalom, se öröm, amelyeken minden suttog és lábujjhegyen jár. csak hogy én sajnos épp ezt az elégedettséget nem tudom sokáig elviselni, hamar meggyűlölöm és megundorodom tőle, és lehetőleg az örömök, de szükség esetén akár a fájdalmak útján is kétségbeesve menekülök más éghajlatra.
tényleg más lett az éghajlat, már átértek budára, budán más az élet, közelebb van az ember-állat istenhez; ahogy a busz mászik fel az égbe, látják hogy odakint minden olvad, mállik, bomlik szét, a gellérthegy például belehuppan a termálvízbe, valószínűleg ez már a világ vége, de a farkas folytatja:
ha egy ideig örömök vagy fájdalmak nélkül élek, és az úgynevezett jó napok langyos, poshadt elviselhetetlenségét szívom magamba, gyermeki lelkem szenved és gyötrődik, rozsdás, hálát zengő kintornámat az álmatag elégedettség-istenség elégedett képébe vágom, és inkább választom a kínokat, mint ezt az egészséges szobahőmérsékletet. ilyenkor vad gerjedelem támad magasztos érzelmekre és szenzációkra, acsarkodom a sivár, sekélyes, szabályozott és sterilizált életre, legszívesebben szétzúznék valamit, egy áruházat, katedrálist, vagy akár magamat, vakmerő tettekre vágyom, letépném néhány imádott bálvány parókáját, lázadozó diákoknak hőn áhított menetjegyeket osztogatnék hamburgba, elcsábítanék egy kislányt, vagy kitekerném a nyakát a polgári világrend némely képviselőjének.
a csillagok között járnak már, körülöttük szépen csillogó bkv buszok úsznak csendesen, a világvége után is van végállomás. a panda láthatóan dühös a farkasra, nagyon agresszívek és kiszámíthatatlanok lettek a cuki dolgok, amióta ennyire divatba jöttek: most is, becsapja a farkas fedelét, leszáll, de mielőtt kilépne a nagy büdös semmibe visszamorog:
i hate you!
a saltillo néven alkotó úriember polgári neve is nagyon művészi: menton j. matthews III (most mond meg, ilyen névvel hogy lehetne kispolgári életet élni?), és egyébként képregényt is rajzol, novellákat is ír, képeket is fest, és biztosan még a wcre is kreatívan megy el, ha a szükség úgy hozza. volt (van?) egy zenekara, bizonyos sunday munich, ami kellően párnába sírós trip hop témákkal próbált labdába rúgni, csak ugye az embernek elég egy portishead az életébe, kevesen vannak akik ezt szorozni akarnák. ezt felismervén némileg instrumentálisabb szóló zajongásba kezdett, így született a saltillo. első lemeze, a ganglion még úgy is figyelemre méltó munka, hogy tulajdonképpen az égvilágon semmi eredeti nincsen benne; mélyre torzított, ügyesen széttöredezett dobjai, vastag vonósai, és roskadásig megrakott sötét, bibliai témájú hangmintái mind mentesek a spanyol viasztól, viszont a végeredményt hallgatva mégis olyan érzése lehet az embernek, hogy ez valami más. és tényleg, hallgasd meg például a necessary endet, ráadásul mivel minden bejegyzésben írok egy csomó eget verő marhaságot, így most se hagyom ki, hogy olyan, mintha a lambot összemixelnék rob dougannal, és lassítva lejátszanák egy kis templomban a vasárnapi mise helyett. kellően hatásvadász, és bár sokat ígér, de keveset ad: az effajta zenét nem a letisztult kifejezésmódja miatt szereti az ember, ha, viszont van olyan, amikor pont az kell, hogy rádszakadjon egy színház, és agyonnyomjon a teátrálisság.
hat év után itt a folytatás, a monocyte, ami ugyanott folytatja, ahol az előző abbahagyta, sőt, ha nagyon cinikusan akarnék hozzáállni (márpedig én és a cinizmus?!) akkor úgy tűnhet hogy csak az előzőt remixeli újra. bevált recepten ne változtass, taníthatta matthewsnek az anyukája, csakhogy ez olyan kispolgári, oda az izgalom, cserébe akinek az előző tetszett, annak ez is fog, és ehhez még egy komplett képregény is készült, egy szavunk se lehet. ha lehet, még több hatásvadászat, kisfilmnyi hangminta, viszont kevesebb emlékezetes dallam, a kivételek egyike ez a szám, az utállak, ahol többek között jeremiás próféta könyvéből is hallhatunk egy örökbecsűt:
csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt? (jer.17/9)
én például biztos nem, én nem ismerek semmit, se farkast, se pandát, se istent, se buszvezetőt, pedig ott ülök valahol én is, de minek, hiszen én vagyok, aki nincs, mert mindig kell valaki, aki nincs, egyébként pont egy tanulmányt olvasnék éppen, ha nem a pandát nézném ahogy eltűnik a semmiben, a fekete fehérnek olyan jól áll a világűr; a tanulmány címe 'hogyan írjunk frappánsan rövid blogbejegyzéseket', és valószínűleg az áll benne hogy:
így ne.
Utolsó kommentek