tölcsért csinálok a kezemből, és vasárnapot a keddből, azaz fordítva; kedden lesz egy koncert az akváriumban, ahol mi leszünk a halak, a fellépők viszont olyanok mint olafúr arnalds, és nils frahm.

mindkettőjükről illett volna már, ezt a hiányosságot próbálom most pótolni, egyenlőre az utóbbival. az előbbi miatt kellene hogy több ember menjen szardíniát játszani a deák térre, mivel egy szőke, angyalszerű fiatalemberről van szó, aki ráadásul izlandi; a legtöbb bölcsész lánynak már ennyi is elég lenne, de erre még gyönyörű zenét is csinál, sajátosan keverve az elektronikát a minimál kamaradaraboknak ható klasszikus megszólalással - cselló, zongora hegedű. amikor jól sikerül, akkor fájdalmasan gyönyörű. ő az ismertebb kettőjük közül, és már járt is kishazánkban, ráadásul egy varázslatos, mondhatni majd tökéletes koncertet adott, e sorok írójának az volt az egyik legjobb koncertélménye a világ legjobb helyén.

hanem nils frahm még nem, aki német születésű, és az egyik legfontosabb tagja annak a peter broderick, vagy dustin o'halloran nevével is belőhető relatíve új hullámnak, amikor is a klasszikus zenét csak látszólag klasszikusan, de valójában teljesen újszerűen, szinte légiesen tálalják, amiktől az arra fogékony zenehallgatók lelke nem várt magasságokba szárnyalhat. peter broderickkel egyébként különösen jó viszonyban van (még párkapcsolat szintjén is), és hozzájuk gyakran csapódik olafúr is, el lehet képzelni, mi történik, amikor ez a három galamblelkű férfiú kiönti a szívét a zongorákra: 

ezek után érthető hogy jelenlétünkkel miért érdemes még egy picit jobban összepréselni az akvárium népes közönségét, effajta élményben nincs sűrűn része a hazai publikumnak, élnénk bár dániában, vagy izlandon; innen úgy tűnik, a szomszéd zongoráján mindig több a zseni.

nils nem csak broderickkel, és olafurral dolgozott közösen, hanem többek között az ambienben repülő greg hainesszel vagy a csellista anne müllerrel, vagy a sötét hangulatokban utazó deaf centterrel, esetleg a már szinte matek szintjén kísérleti machinefabrieikkel, vagy a nagy német öreggel, f.s. blummal; de a dolgai szólóban is brutálisan szépek, olyan mintha lehetne így, ilyen egyszerűen, hát ezt nézd meg:

valahol itt csúszott el minden, olyannak kellene lennie mindennek, mint ez a zene; szomorú, dehát én is szomorú vagyok basszameg, és fáradt, és nem tetszik a szomorúságom, pedig régen szép volt, és ízletes. a szomorúságnak ilyennek kellene lennie, ülni egy tengerparton, a hajadban sirályok, a lábadon medúzák, úszol a zongorán és billegnek a billentyűk mint a hullámok.

kár hogy nem így történt, majd legközelebb. mondhatni, ennek így kell lennie, jelentsen bármit is ez, de részemről ez a legkedvencebb nils darabom, két kéz, egy zongora, két perc, és egy olyan érzés, amire úgy tűnik, inkább vannak billentyűk, mint szavak:

pedig beszél, basszameg, ti is halljátok ugye, ez majd meg szólal, itt van a nyelvemen, itt van a szívemen, mégse lehet kimondani. a silent ballett egyik részén lehetett hallani ezt először, gondold el micsoda zenész nils, ha ilyen számokat nem tesz fel az albumaira (bár az annevel közös, beszédes című 7fingers lemezen rajta van, jócskán tovább gondolt, és megváltozott verzióval) mindenesetre te letöltheted legálisan, és másként itt.

és zárásként még egyszer, gyere el a vasárnapi keddre, amikor is, ha ilyen bensőséges, mondhatni intim hangulat, ami az ilyen zenék befogadásához kell, nem is, de effajta jófej szívszaggató zsenik, és zongora hangok biztosan lesznek: