Majdnem pontosan 71 évvel ezelőtt, 1941. március 28-án Virginia Woolf megírta a világirodalom egyik legszebb búcsúlevelét, mielőtt telepakolta zsebeit kövekkel, és végleg elmenekült az őt kísértő hangok elől.
Legdrágább,
Biztosan érzem, hogy ismét megőrülök: Érzem, hogy nem bírnánk ki még egyszer egy ilyen rettenetes időszakot.
És ez alkalommal nem gyógyulnék ki belőle. Újra kezdem hallani a hangokat, nem tudok koncentrálni. Megteszem tehát, amit helyesnek tartok.
A lehető legboldogabbá tettél. Mindent megtaláltam benned. Nem hiszem, hogy bárki is boldogabb lehetett volna, mint mi, mielőtt lesújtott ez a szörnyű betegség.
Nem tudok tovább harcolni ellene. Tudom, hogy tönkretenném az életed, de nélkülem képes leszel dolgozni. És azt is tudom, hogy fogsz.
Látod, még ezt sem tudom rendesen megírni. Nem tudok olvasni. Csak azt szeretném mondani,hogy neked köszönhetem a boldogságot. Borzasztó türelmes és hihetetlenül jó voltál velem.
Azt akarom mondani - mindenki tudja. Ha bárki megmenthetett volna, te lettél volna az.
Engem minden elhagyott, csak a jóságod bizonyossága nem.
Nem hiszem, hogy bárki boldogabb lehetett volna, mint mi ketten voltunk.
V
Körülbelül 7 évvel ezelőtt Johnette Napolitano pedig megírta ezt a kísérteties, bennem kísértő dalát.
Utolsó kommentek